Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

tották a baloldali munkások ellenszenvét. Már korán megkezdődtek a szociáldemokrata szervezetekben a fiatalokból munkásgárdák szervezése a nyilasellenes fellépések érdekében, gyűléseik és értekezleteik szétkergetésére. Az első ilyen akciót 1933-ban a VI. és VII. kerület szociáldemokrata fiataljai hajtották végre, amikor a Budai Vigadóban megzavarták a zölclingesek gyűlését. A szélsőjobboldali nemzeti szocialista csoportosulások felvirágzásának okát a válság évei alatt bekövetkezett kormányzati változásban találjuk meg. A Bethlen-kormány 1931 nyarára már elodázhatatlan bukását egy átmeneti kormány rövid uralma követte. Az új kormány azonban a terror fokozásán, a statárium meghirdetésén, a rögtön bíráskodás bevezetésén túl más komoly és hatásos lépést nem tudott tenni a politika terén. A társadalom szociális feszültsége nőtt. A kormánnyal szembeni elégedetlenség annak szükségszerű bukását okozta. Ekkor nyílt alkalma a szélsőjobboldal kipróbált exponensének, vitéz Gömbös Gyulának a miniszterelnöki pozíció megszerzésére. Tőle várták az „erős kéz" politikájának megvalósítását, nem jogtalanul. Az ő felszínre kerülése a szélsőjobboldali erőkben a teljes győzelmük reményét keltette. Ez a kormányzati váltás adta meg a politikai lökést a jobboldali, a fasiszta szervezetek felvirágzásához. A Gömbös által meghirdetett totális fasiszta rendszerben a legkülönbözőbb nacionalista, nyilas irányzatok találták meg helyüket. A főváros politikai életében az új irányvonal hatásai minden szinten jelentkeztek. A várospolitika és a városi napi politika 1933 után rendkívüli méretekben kiéleződött. A demokratikus és liberális pártok és csoportosulások elkeseredett küzdelmeket vívtak a szélsőjobboldallal. A válság A rögtönbíráskodás, a statárium meghirdetése nem jelentette a munkásmozgalom forradalmi mélypontján akcióinak megszűnését. A statárium bevezetésével nyilvánvalóan a társadalmi elégedetlenség és nyugtalanság kitöréseit akarták visszafojtani. A válság következtében nőtt a munkanélküliek száma, a kenyér nélkül maradtak segélyezése olyan napirendi kérdés volt, amelyre választ kellett adni. Az akut munkanélküliség, állandó politikai feszültség, az akkori nemzetközi és belpolitikai helyzetben maximálisra fokozható terror a válság mélypontjának legjellegzetesebb vonásai voltak. A munkásmozgalmat a fővárosban a koncentráltság két irányban is meghatározta: egyrészt a nagy létszámú ipari munkásság, amelyet továbbra is az elbocsátások, a bedó, a csökkentett munkaidő sújtott, másrészt a fővárosi munkanélküliek száma, ami egymagában is a feszültség és az elkeseredettség forrása volt. A kormányzat „segítsége" is csak indirekt módon hatott. Az egyes gyárak a szakszervezet közbelépésére munkát kaptak, s így munkásaik dolgozni tudtak. Ez azonban az akut munkanélküliségen nem változtatott, sőt, amíg egy-egy gyár dolgozói megmenekültek a munkanélküliségtől, máshol ezrek kerültek az utcára. Volt ilyenre konkrét eset is. Kabókék közbenj arasara a kormányzat munkát biztosított a Kőbányai úti Ganzgyárnak, s Csepelen ebben az időszakban — 1931. augusztus 1. —december 1. között — a WM 2400 munkást dobott az utcára. 1932 januárjában a fővárosi vasasfőbizalmiak össz-szervező bizottsága ülésén Kabók Lajos elmondta, hogy 1931-ben a szakszervezeti mozgalom tevékenysége csak védekezésben merült ki. Hiteleket jártak ki a gyáraknak azért, hogy ne legyenek munkáselbocsátások. Ennek ellenére fővárosi szinten a vasmunkások között a munkanélküliség 1932. január elsejére — 1931. január elsejéhez viszonyítva — több mint 100 százalékkal nőtt. Számuk csak a fővárosban 2379-ről 4866-ra nőtt. Jelentősebb változásokra nem volt remény, mivel az MSZDP a nagy tömegek mozgósításától 1930. szeptember 1. után visszariadt. A tömeges akciók — kisebb-nagyobb robbanások — nem szűntek meg, a fővárosban inkább állandósulásukról beszélhetünk. Itt nemcsak Budapestre, de a vörösövezetre is gondolunk, amelynek politikai színe éppen ezekben az években vált igazán vörössé, s majd egy évtized múltával sajnos már zöld is lett. Ennek oka nem utolsósorban az MSZDP-nek a válság alatti tétlenségéből, a tömegek elhanyagolásából, a munkásoknak a szocialista munkásmozgalom vezetésével szembeni bizalmatlanságából, kiábrándultságukból származott. 1931— 1932-ben még aktívak és harcra készek voltak a tömegek. 1931. szeptember 12-én építőmunkás küldöttség jelent meg Ripka Ferenc főpolgármesternél. Az odakint várakozó munkanélküliek az eredménytelenségen felháborodtak és tüntetni kezdtek, megverték a küldöttséget vezető MÉMOSZ-titkárt. Aznap és másnap este utcai tüntetések voltak a fővárosban a Népszava betiltása miatt. Szeptember 13-án este már csak lovas rendőrség tudta szétkergetni a tüntetőket. Ez a két nap tökéletes keresztmetszetet adott arról, hogy a munkásság radikálisan lépett fel szocialista elvei mellett reformista vezetői ellen is. A szociáldemokrata vezetést a mozgalom középkáderei egyre inkább arra szorították, hogy megoldást keressen a munkanélküliség enyhítésére. így született meg egy olyan egyezségük a Károlyi-kormánnyal, hogy a munkanélküli szervezett munkások ne az elöljáróságokon ingyen ebédet, hanem a szakszervezeteken keresztül pénzsegélyt kapjanak. Ez a megállapodás a tőkések s a politikai jobboldal éles tiltakozását váltotta ki, ezért Károlyi Gyula visszavonta. Ez elleni tiltakozásul 1931. december 17-re munkanélküli-nagygyűlést hirdettek meg a Petőfi térre.