Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

fővárosnál. Az október 1-én megtartott közgyűlésen már Sipőez 166, Bárczy 135 szavazatot kaj)ott, és a viszonylagos többség birtokában Sipőez maradt a polgármester, A kormány támogató városházi párt törvényhatósági bizottsági tagjai Sipőczre szavaztak, ugyanis a két jobboldali párt kompromisszumot kötött, hogy a továbbiakban egymás érdekeit egyeztetve vesznek részt a városházi politikában, mely azt jelentette,, hogy a jobboldali politika maradta fővárosban a jellemző, csak a módszerek finomultak egy kissé. A Sipőez—Wolff-korszak Ripka — Sipőez, YVolff — Kozma-korszakra változott át. Némi engedményt tettek a blokk várospolitikai követeléseinek, de lehetőleg csak apróbb kérdésekben. Kikérték véleményüket, elfogadták kritikájukat, de a lényeges kérdéseket maguk, egymás közt döntötték el. Ez meglátszott a tisztújítások végrehajtásánál, mind pedig a legfontosabb gazdálkodási kérdések eldöntésénél. A főtisztviselők megválasztása során az addig is vezető beosztásban levő főtisztviselők maradtak meg, ami biztosította a folyamatosságot és a közigazgatás eddigi irányvonalának fenntartását, ha kapott is az a bethleni politikának megfelelőbb némi liberális színezetet. A tisztikarba a blokk jelöltjei közül egy sem került be, még a nagypolgárságot képviselő jelöltek sem, mint Márkus Jenő, még kevésbé a két szociáldemokrata jelölt, Bánóczi László és Fejérváry Sándor, akik hozzáértésük alapján is felvehették a versenyt a jobboldali főtisztviselőkkel, nemcsak politikai álláspontjuk volt azokkal ellenkező. A polgármester-választás kudarca erősítette a blokk bomlását, ugyanakkor a kormánypárti pozíciók erősödését. Szertefoszlott az a tömegekbe szuggerált elképzelés, hogy a gyökeres leszámolás idejét és új korszak kezdetét jelenti a polgármester-választás. Csalódást okozott a fontosnak feltüntetett esemény és egyben kiábrándulást a városházi baloldal lehetőségeiből. Az addig is különböző érdekű csoportokat egyesítő blokk kezdett részeire bomlani, melyek összefogását Vázsonyi tekintélye még valamelyest tudta biztosítani. Bekövetkezett az, amit a kommunisták már a blokk létrejöttekor előre láttak, hogy az osztályérdekek szükségszerűen szétválasztják a Szövetséget és a polgárság érdekei szükségszerűen elsőbbséget élveznek a munkásság érdekeivel szemben. A blokk belső problémáinak hangot adott már az MSZDP XXIII., 1925 karácsonyán megtartott pártgyűlése is, ahol a baloldal és a centristák is élesen bírálták a pártszövetséget. Bíró Dezső kijelentette, hogy a párt érdemteleneket védelmez a blokkban, és károsnak tartotta a további együttműködést. Hangoztatta, hogy biztosítani kell a párt akciószabadságát, egy-egy esetben kooperálni kell, ,,de vérszövetséget alkotni, melyhez mi adjuk a vért és ők a szövetséget — nem lehet". Stromfeld Aurél is hangoztatta, hogy a párt vezetőséget nem terhelheti semmiféle ballaszt a továbbiakban. A pártvezetőség azonban ekkor még szilárdnak vélte a szövetséget, bár a blokk egyik szellemi vezére, a Kispolgárok Városi Pártjának elnöke, Szilágyi Lajos állandóan ellene szavazott a szociáldemokraták indítványainak. A szövetség öntudatos polgári demokrata képviselői is tartottak a szociáldemokratáktól. A blokk fel- A polgármester-választás kudarca, a frankhamisítási botrány után a kormány tekintélyének bomlása helyreállta, az országgyűlési választások előkészületei siettették a blokk felbomlását. Az MSZDP 1926. október végén megtartott XXIV. pártgyűlése már befejezett tényként kezelte a blokk felbomlását, aminek a közvetlen oka a Kéthly és Szilágyi közti parlamenti affér volt. Ezután az MSZDP kijelentette, hogy Szilágyi elnöklete alatt nem marad tovább a blokkban.

70 A szövetség bomlását mutatta a demokraták kettéválása és Rassay Károly új balközép párt létrehozására irányuló.tervének meghiúsulása is. Ezek ugyan az országos politikát érintették jobban, de mérgezték a polgármester-választás körül kialakult amúgy sem túl harmonikus légkört a blokkon belül. Az év végén megtartott országos választások budapesti eredményei a választói jogosultság további csökkentése és a szavazók tartózkodása következtében nagyjából azonos eredményt hozott a jobb- és baloldal között. Kormánypárti listán lett képviselő a blokk volt elnöke, Szilágyi is. A szövetség bomlásának leglátványosabb tünete volt Bárczy belépése az Egységes Községi Pártba, aki miután látta, hogy a szövetség nem hozta meg számára elképzeléseinek megvalósulását, kormánytámogató lett. Pálfordulását a kormánykörök a BSZKRT igazgatósági elnökségével honorálták. Követte őt csoportja is, így a szabadelvűek a Ripka-pártba tömörültek, mind a Bárczy—Harrer—Ehrlich, mind az Ugrón—Éber—Glückstahl-csoport. Néhány demokrata és Wolff-párti csatlakozásával már 1928 tavaszán a kormánypártiak száma egyenlő volt a keresztény pártiakéval. Egyedüli egységes tömb a szociáldemokratáké maradt; nagyjából ugyanennyi taggal képviseltették magukat a demokraták, a kisebb polgári ellenzéki pártok csoportjával együtt. A Városházán így kialakult három nagy csoport kölcsönös engedményekkel birtokolta a hatalmat a fővárosban. A kialakult helyzet folytán a mérleg nyelvét a kormánytámogatók képezték, amikor a kurzus hangulatú és fajvédő Wolff-párti indítványokkal és támadásokkal szemben szavaztak. Az esetek nagy részében azonban egyformán foglaltak állást. Ez azt is jelentette, hogy mind a polgári, mind a szociáldemokrata megnyilvánulások elutasításra találtak, *