Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

si választások miatt, a hatalmi-gazdasági pozíciók megtartása szempontjából. így elsősorban felvetődött az egészségügyi intézmények, a kórházak, a tüdőbeteg-gondozók, az anya- és csecsemővédelmi intézetek bővítése, újak építése, új iskolák és nagyszámú, olcsó bérű városi lakás és lakótelep építése, a nagyobb mérvű szociálpolitikai tevékenység és a lakásépítés. Űj szegény- és árvaházakra, népfürdőkre lett volna szükség. Nem lehetett az iskolai orvos-egészségügyi hálózat kiépítését, beteg gyermekek részére az erdei iskolák létesítését halogatni. Óvodákat, napközi otthonokat, bölcsődéket, gyermeknyaraltatási akciókat kellett biztosítani. Új közélelmezésiintézményeket, nagyvásárcsarnokot, fedett piacokat kellett építeni. Folytatódott a dunai hajózást és Budapestet a Duna legnagyobb kikötőjének címével megajándékozó ferencvárosi helyi kikötő építése, az úthálózat és a csatornarendszer bővítése. Az egyházak — a főváros kegyúrkötelezettségeire hivatkozással - új templomok létesítését, a meglevők karbantartását követelték.

01 A fő varos vezetőit a bevételi feleslegek viszonylag csekély volta — mindössze évente 20—25 A módosult millió pengővel számolhattak, amiből a milliós város beruházási, fejlesztési gondjai nem voltak üzemi politika megoldhatók — arra késztette, hogy hasonlóan az államhoz és más közületekhez, külföldi kölcsönt vegyenek fel. A korábbi adósságok ügyét lezáró ostende-i megállapodás perfektuálása után erre megnyílt a lehetőség, és a Bankers Trust által lebonyolított 20 millió dolláros hosszú lejáratú kölcsön — amely ugyan a remélt 116,1 millió y>engő helyett csak 101,4 millió pengőt hozott — lehetővé tette egy szerényebb beruházási program megvalósítását.

62 A program fő pontja 3500 olcsó bérű kislakás felépítése volt.

63 Az összeg többi részéből már csupán toldásfoldásra telt, sőt, mint a kölcsönfelvételi politika tárgyalásánál kitűnt, a kölcsön összege még a programba állított munkák befejezésére sem volt elegendő. Az adóemelésekkel sem lehetett további jelentékeny bevételi forrást biztosítani, hiszen az adóterhek csaknem kétszeresére emelkedtek a húszas évek folyamán.

64 Itt már további emelésekkel kísérletezni nem lehetett. Maradt tehát a közüzemi terület, ahol még lehetőség nyílt a hozzájárulások fokozására. E téren az új városvezetőség álláspontja némileg módosult a Wolff-féle üzemi politikával szemben. Bárczyék s az ő gyakorlatukat követő Wolffék a községi üzemeket nemcsak várospolitikai és szociális érdekek szempontjából tartották számottevő objektumoknak, hanem a községesítési törekvések hátterében a várospolitika céljaira rendelkezésre álló alapok növelésének célja is megtalálható volt, eltekintve az egyéni törekvések rugóitól. A századfordulótól az 1920-as évek kezdetéig a fővárost vezető politikai csoportosulások tudatosan törekedtek a minél átfogóbb községesítésekre s ezzel új bevételi források szerzésére. A főváros lényegében magánvállalkozói tevékenységet folytatott azzal, hogy üzemeket alapított, bizonyos városi szükségletek kielégítését üzemei számára monopolizálta és ezáltal jelentős nyereséghez jutott. Wolff Károly pártja közgyűlési hatalomátvételkor arról szónokolt, hogy az üzemek elsősorban szociális célokat tartanak majd szem előtt működésükben, ezzel szemben a pénzügyi bizottság nyilvánosságra nem került jelentésében már arra hívta fel az üzemi vezetőket, hogy működésük során nyereségre is tegyenek szert. Az infláció viszonyai és az alsóbb pártvezérek megzabolázhatatlansága miatt azonban nem történtek számottevő közüzemi befizetések a főváros pénztárába. Az új vezetők megelégedtek azzal, ha a gondjaikra bízott közszolgáltatás ellátása úgy-ahogy folyamatos volt, s a napi javításokra és a saját, valamint csoportjuk számára szükséges és elvárt összegek befutottak. Azzal, hogy a fővárosnak is adjanak valamit, már jóval kevésbé foglalkoztak. Nem csoda, ha 1920—25 között mindössze 25,2 millió pengő folyt be közüzemi hozzájárulás címén. A Ripka —Kozma-féle városvezetés főleg a pénzügyi alapok elégtelensége miatt figyelt az üzemekre. Az 1926. évi költségvetés tárgyalása kapcsán az az álláspont jutott kifejezésre, hogy az üzemeket erőteljesebben kell az általános teherviselésbe bevonni. Miután kitűnt, hogy az adóterhek tovább nem fokozhatok, a városvezetés elhatározta, hogy az üzemekből fogja előteremteni a felmerülő újabb szükségletek fedezéséhez a pénzt. Az üzemi feleslegeket, amelyeket eddig az üzemek maguk használtak fel, ezt követően a községi háztartásnak kellett beszolgáltatni. Az üzemek továbbfejlesztéséről vagy nagyobb mérvű rekonstrukciójáról kölcsönfelvétel útján kellett gondoskodni. A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy a vállalati kiskirályok ezentúl nem garázdálkodhattak szabadon a közpénzek egy részével, hanem a saját fizetésük és érdekeltjeik, valamint a községi pártok igazgatóságokban ülő exponenseinek a javadalmazásán felüli összegeket be kellett fizetniök a fővárosnak. Jellemző az ellenállásra az érintettek részéről, hogy végül a belügyminiszternek kellett rendeleti úton szabályoznia az üzemi feleslegek hovafordítását: 1927-től az üzemek kötelesek voltak a főváros által befektetett kölcsönök törlesztési és kamatterheit viselni, s a megmaradó feleslegeket befizetni. A közüzemi befizetések összege ezt a rendelkezést követően gyorsan emelkedett: 1926-ban már 18,7 millió pengő volt, 1929-ben pedig 29,4 millió pengő, ami 57 százalékos növekedésnek felelt meg. Négy év alatt csaknem 90 millió pengő folyt be, ami csaknem négyszerese volt a megelőző hat év alatt befizetett összegeknek.

65