Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

a munkabérek ügyében intézkedéseket ígértek, és a Ganz Vagon a hatból négy bizalmit visszavett. Az itthon megjelenő illegális kommunista lap, a Kommün a sztrájk leszereléséről írt, és Kabókot, valamint a reformista vezetőséget tette felelőssé az eredménytelenségért. A sztrájkokból a közüzemek sem maradtak ki. Ennek megakadályozására, illetve a közüze- A sztrájkmek munkájának biztosítására szervezték meg 1922 tavaszán a nemzeti munkavédelmet, az ún. törők szervesegédszolgálatosokat. Feladatuk az volt, hogy sztrájk esetén ellássák a leállt dolgozók helyett zése f

s

j™

keriea munkát. Mint alapszabályukban írják: ,,. . .az adott pillanatban mindenütt betölthessük a ensegu

" lelkiismeretlenek helyét." A lényegre rámutat a Népszava: „Hivatásos sztrájktörő tábort szerveznek." Ezekbe a „segédcsapatokban" kis fizetésű tisztviselőket, műegyetemi hallgatókat vettek fel. Nyilvánvalóan munkásellenes célú szervezetük „sem a polgárság, sem a munkásság körében még mindig nem talált kellő rokonszenvre" — panaszolja 1922 áprilisában egy miniszterelnökségi helyzetjelentés.

46 Egyetlen „sikert" könyvelhetett csak el magának a hivatásos sztrájktörő tábor: 1922 júniusában több száz egyetemista mozgósításával megtörték a budapesti pincérsztrájkot. Az árak további emelkedése miatt nyár elejére ismét fellángoltak a bérmozgalmak a nagyiparban és a kisiparban egyaránt. Különösen erős mozgolódás volt Csepelen, ahol a WM igazgatósága már júliusban az első jelzésekre 25%-os béremeléssel reagált. A „Vörös Csepel vezesd a harcot" - költői sorát az 1922-ben kialakult bérmozgalom is inspirálta. A július közepén történt béremelés után augusztus 7-én újabb 25%-os emelést kaptak a csepeliek, ami még mindig messze volt a fogyasztói árak emelkedésének ütemétől. Mivel ez sem elégítette ki őket, augusztus 16-án sztrájkba léptek, mintegy 3000-en, majd két nap múlva teljesen beszüntették a munkát, s 5800-an kivonultak a gyárból. A Vasművek és Gépgyárak Országos Szövetsége (VGOSZ) a többi fővárosi gyár dolgozóinak is csak akkor akarta megadni a 25%-ot, ha minden vasas munkába lép. A szakszervezet az emelést elfogadta, de a munkások nem. Az általános sztrájk 1919 óta először elsöpörte a szakszervezeti vezetést, s a bizalmi testület határozata alapján 98 üzemben 40 ezer ember sztrájkolt a fővárosban és a környékén. A sztrájk augusztus 28-án eredménnyel: 40%-os béremeléssel végződött.

47 Augusztusban ismét pincérsztrájk van a fővárosban, akik tanulva a korábbi vereségükből, több helyen kiverték a sztrájktörőket a kávéházakból. Eredményes harcukkal 40%-os béremelést értek el. Ugyanebben a hónapban eredményes harcot folytattak a fővárosban a malommunkások és a bőrgyáriak is. A bőrgyárak egy része már 22-én, egy nappal a sztrájk kitörése után megadta a kórt emelést, de még augusztus végén is álltak az újpesti bőrgyárak és a pesti Machlupp is. Szeptember elejéig 3000 bőripari munkás állt sztrájkban. A bőrgyárak sztrájkja után eredményesen léptek fel a cipőgyáriak is és 44%-os béremelést értek el. Októberben sztrájkba lépett a textilgyárak^ogy része, öt nagy téglagyár, a pékek, az erzsébetfalvai villanytelep. Az utóbbi helyen a nemzeti munkavédelem egyetemi hallgatói látták el a munkát. A munkásság válasza: a fővárosi és környéki villanytelepek munkásainak nagy része belépett a szociáldemokrata szakszervezetbe. A miniszterelnökségi helyzetjelentések egyre borúlátóbbak; október végén már elismerik a bérpolitika tarthatatlanságát, s azt, hogy egyre nagyobb tömegek aktivizálódnak: „A bérmozgalmak lassan állandósulnak annyira, hogy legutóbb a szállítási tisztviselők sztrájkoltak."

48 Az 1922-es évet sztrájkokkal a vasasok kezdték és ők is fejezik be. Novemberdecemberben egy-egy üzemrészre kiterjedő sztrájk van a csepeli WM-ben, a Ganz-Danubiusban és a Láng-gyárban. Eddigi történeti irodalmunk az 1923. évi budapesti és környéki [általános vasmunkássztrájk Az 1923. évi kezdetét február 27-től számítja. Az újabb levéltári kutatások során azonban kétségtelenül kide- tömeg sztrájkok rült, hogy ezek ténylegesen már január 8-tól kibontakozóban voltak. Ekkortól folytak a tárgyalások a Vasművek és Gépgyárak Országos Szövetsége vezetőivel. 1923 január elején a szakszervezetek adatai szerint a munkások fizetése a létminimum 45 %-át biztosította, s a békeévekhez viszonyítva életszínvonaluk 55%-kal esett. Érthetően a tömeges sztrájkküzdelmek szinte szakadatlanok voltak. A vasas szakszervezet vezetői opportunista módon^megpróbálták kivonni magukat a munkásosztály küzdelmeiből. Február 3-án értesítették a bizalmiakat, hogy további béremelést elérni nem tudnak, próbálkozzanak helyben. Lehetséges, hogy a reformista vezetés ezzel időleges csendet akart elérni, de ha így tervezték, akkor tévedtek. Nem mérték fel a munkásság elkeseredettségének tényleges fokát, de az erősödő ellenzéki mozgalom tömeghatását sem. A következő napokban sztrájkba léptek — a már sztrájkban állók mellett — a Lipták-gyár még ki nem zárt munkásai: az üzemfenntartók, s a WM-ben a törzsgyár munkásai, az Egyesült Izzó, a Roessemann—Kühnemann, a Rock, a Hofherr és a Kőbányai Ganz is. A WM gyárban február 24-én már látható volt, hogy a gyár felkészült egy várható munkabeszüntetésre. A munkásság a fővárosban és a környéken akcié-kat szervezett a már sztrájkban állók megsegítésére. A vasipari gyárakban ekkor mintegy 4000-en sztrájkoltak már. Február 26-án a Gyáriparosok Országos Szövetsége a kebelébe tartozó összes üzemből kizárta a vasmunkásokat, majd másnap a famunkásokra került a sor. A korabeli vélemények szerint ez a rendelkezés 50—60 ezer embert