Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

Törvénytervezet a főváros törvényhatóságának újjáala kutasáról Az 1920. júliusi törvényhatósági választások 115. Wolff Károly a Keresztény Községi Párt elnöke aki a belügyminiszter funkcióit is gyakorolta, törvénytervezetet terjesztett be a székesfővárosi törvényhatósági bizottság újjáalakításáról. A törvényjavaslat 180 választott és 20 tisztsége folytánjelenlevőtagot tervezett a törvényhatósági bizottságba megválasztani, illetve delegálni. Az állásuknál, tisztségüknél fogva jelenlevő tagok az akadémiák, egyetemek, múzeumok elnökei, igazgatói, a főváros területén levő állami intézmények (rendőrség, bíróság, adóügy stb.) vezetői közül kerültek ki. Javasolta, ugyanúgy mint az 1872-es fővárosi törvény is, a főtisztviselők részvételi és szavazati jogát. A választott tagokat a kerületek lakosságának nagysága alapján választanák meg, mégpedig a II., III., IV., X. kerület 4 —4-et, az V. és IX. kerület 6 —6-ot, az I., VI., VII., VITT. kerület pedig 8 — 8 választókerületet alakítana — és egyenként 3 — 3 tagot választana meg. A bizottsági tagok jelölését 300 választó ajánlásához kötötte a tervezet. Ez az első fővárosi törvényhez képest szigorítást jelentett, mely a jelölést egyáltalán nem korlátozta. A javaslat szerint a választás titkos és lajstromokra történik, viszonylagos többség alapján. Az eljárási szabályoknak, a választókörzetek beosztásának és a választások időpontjának a meghatározását a belügyminiszterre ruházta a tervezet. A törvénytervezet a virilizmusnak, a legtöbb adót fizetők képviseletének megszüntetését javasolta, mely a baloldali várospolitika követelése volt, és amelyet a forradalmak idején meg is valósítottak. A javaslat szintén ezt kívánta, azonban egészen más célzattal. A miniszteri indoklás szerint azért szükséges, mert a vagyoneltolódások folytán „nem kívánatos alakulat" jöhetne létre. Ezzel a keresztény nemzeti kurzus hatalmi bázisát kívánta bővíteni a kispolgárság körében, harcot hirdetve a nagypolgárság, főleg a zsidó nagypolgárság ellen. Az első fővárosi törvényhez viszonyítva ez a tervezet sokkal nagyobb jogot hagyott a központi államhatalomnak, ugyanis a tervezetbe belevették a kormánynak azt a jogát, hogy a törvényhatósági bizottságot feloszlathatja, míg a régiben a kormánynak csak felügyeleti joga volt. A Nemzetgyűlés közigazgatási bizottsága a kurzus közszellemót fokozottabban érvényesítette, mint a miniszteri tervezet. Amellett, hogy a fővárosi képviselőtestület tagjainak számát 60 választott és 2 hivatalból jelenlevővel megemelte, a választókörzeteket a közigazgatási kerületek szerint, a lakosság lélekszámától függetlenítve, 24 — 24 bizottsági taggal, egyenlő arányban állapította meg, háttérbe szorítva a nagy, főleg munkáslakosságú kerületeket. Az ajánlók számát felemelte 1000-re, azonkívül a passzív választójognál 10 év állampolgárságot követelt meg.

11 A Nemzetgyűlés az ellenzéki módosító javaslatok elvetésével fogadta el a törvényjavaslatot, az 1920. évi IX. tc.-ket, mely lehetővé tette az ellenforradalmi rendszer térhódítását a Városházán. A rendszer két nagy politikai csoportosulása, a keresztény nemzeti egyesülés és a kisgazdapárt közül a kisgazdák a fővárosi pozíciókat átengedték a keresztény nemzeti és keresztény szociális érdekcsoportoknak, mivel fővárosi bázisuk egyáltalán nem volt. Az új törvény alapján tartották meg 1920. július 11 —12-én a fővárosi törvényhatósági bizottsági választásokat, melyen a kurzuspártok többséget szereztek. A nemzetgyűlési választásokra összeírt 464 718 jogosult közül tartózkodott a szavazástól, illetve érvénytelenül szavazott közel 160 ezer. Ez az ellenforradalmi pártokkal szembeni ellenszenvet, illetve a polgári ellenzék iránti érdektelenséget mutatta. A különböző elnevezésű keresztény pártok az összes választásra jogosult 47%-ának szavazatával a 240 közvetlenül megválasztható bizottsági tagságból megszereztek 167-et, a liberális és demokrata pártok pedig 63-mat. A választások után a többségi keresztény csoportokból jött létre a Keresztény Községi Párt, melynek az egész ellenforradalmi korszak alatt meghatározó szerepe volt a Városházán. A párt elnöke: Wolff Károly, a főudvarnagyi bíróság elnöke, alelnökei pedig: Csilléry András fogorvos, Usetty Ferenc gimnáziumi igazgató. A városházi életben szerepet vittek még: Petrovácz Gyula építész, Buday Dezső gépészmérnök, Joanovich Pál volt államtitkár, Platthy György földbirtokos ügyvéd, Bednárz Róbert belvárosi plébános, valamennyien kereszténypárti politikusok. A csoporthoz tartoztak még a keresztényszocialisták is, mint Ernszt Sándor prelátus, valamint Friedrich István hívei; bár ők néhány év múltán'a jobboldali ellenzéket képviselték, és mind a kormánynak, mind a városházi vezetésnek éles bírálói voltak, főként a kívül maradtak aspektusából kiindulva.