Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)
BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945
Előrebocsátható, hogy a belső városrészekben, lakóépületek között mindenütt megtalálhatók voltak a kisebb üzemek. A nagy gyárak közül is nem egy — például a budai Ganz-gyár — a város központjához közel eső lakóterületeken működött. A két világháború között a telekérték növekedése bizonyos mértékig kijjebb szorította a központ közelében elhelyezkedő üzemek egy részét, mint például a lipótvárosi gőzmalmokat. A gyárak legnagyobb része — más világvárosokhoz hasonlóan - a belső városmag körüli gyűrűben helyezkedett el. Az új üzemek mindinkább az olcsó munkaerőbázist biztosító peremtelepülések felé törekedtek. Budapestnek ma is legjelentősebb ipari körzetei a húszas években már kialakultak. Lipótvá- Alegjelenros —Angyalföld körzetében főként a malmok és a gépipari vállalatok, Újpesten az asztalosipar tősebb ipari és a bőripar, Kőbányán a söripar, a vasúti járműgyártás, a textilipar és az építőanyag-ipar, a korzetek Soroksári út mentén az élelmiszeripar települt. Csepel fejlődését a Weiss Manfréd-gyár határozta meg. Óbudán a hajógyártás, a textilipar, az építőanyag-ipar, Dél-Budán ugyancsak a textilipar, Budafokon az élelmiszeripar működött. Az ipari telepítés nagyobb méretűvé 1921 — 26 között vált. Kevés új létesítmény alakult, inkább a már meglevő üzemek fejlődtek tovább, részben a beépítés sűrűsítésével, részben a területi terjeszkedéssel. A fejlődés a két világháború között Budapest területén nem járt új ipari negyedek kialakításával, így nem okozott mélyreható szerkezeti változásokat. Kivétel a kelenföldi ipari terület (Fehérvári út—Budafoki út környéke), amely a húszas évek végén gyors fejlődésnek indult. A gyáripar fejlődése az újpesti ipari területek és a kőbányai gyógyszeripari üzemek terjeszkedését eredményezte. Városépítési szempontból is jellegzetes az imperializmus korszakára jellemző mammutvállalatok kialakulása. A nagy gyártelepek sorra bekebelezték környezetük kisebb üzemeit. Felépítették saját lakótelepüket, szociális létesítményeiket. Ez meghatározó volt az őket környező városrészek fejlődésére. Kőbánya, Újpest, Rákospalota, Csepel, Óbuda, Angyalföld munkáslakó-telepei, munkáslakta városrészei a nagyüzemek árnyékában, azok lehetőségeitől erősen függve épültek ki. Városépítési és ipartelepítési szempontból is nagy jelentőségű volt a csepeli Szabadkikötő megépítése 1926-ban. Megvalósulása a hozzá kapcsolódó dél-pesti peremtelepülések iparának gyors fejlődését eredményezte. A kikötő közvetlen szomszédságába raktárak, olajfinomítók, feldolgozók települtek. Az elővárosok iparának szerkezete különbözött a fővárosétól. Újpesten a már korábban kifej- Az elővárosok lődött nagyvállalatok (Egyesült Izzó, Chinoin, Magyar Pamutipar stb.) mellett főként a textilipar növekedett gyorsan. 1920—1930 között itt hét új gyárat alapítottak. Kispest iparában is a textilipar előretörését figyelhetjük meg a Hofherr-gyár fejlődése és a Lipták-gyár megszűnése mellett. 1920—1930 között Kispesten négy új textilipari gyár létesült. Pesterzsébet és Soroksár ipara is 1920-tól kezdve indult gyors fejlődésnek, kifejezetten textilipari jelleggel. Csepelen a Weiss Manfréd Vas- és Fémművek ipari túlsúlya továbbra is a fejlődés meghatározó tényezője maradt, de az eddig kizárólagos nehézipari jelleg a textilipari üzemek és egy papírgyár alapításával összetettebbé vált. Budafok, Albertfalva, Nagytétény élelmiszeripari jellege a harmincas évektől kezdve háttérbe szorult, ez a lakosságszám növekedésének lassúbbodásában is megmutatkozott. Az ipar fejlődését az 1929-ben kitört gazdasági világválság megállította. A válság mélypontja 1932-ben volt. Ezekben az években a városépítést befolyásoló ipari telepítésre nem került sor. A harmincas évek közepén ismét meggyorsult az ipar fejlődése. Jelentősebb új ipari telepítés főként a híradástechnikai és a műszeriparban történt (pl. MOM gyár). Új összefüggő ipartelepek már nem alakultak ki, az ipar struktúrájában mélyreható változás nem történt, bár az elővárosok iparának fejlődését a háborús konjunktúra meggyorsította. íj/a ri szerkezeié 4. A KÖZLEKEDÉS ÉS A KÖZMÜVEK FEJLŐDÉSE Nem fejlődött az úthálózat az első világháború befejezésétől 1924-ig. A bizonytalan pénzügyi helyzetben csak az útburkolatok javításáról lehetett — valamelyest — gondoskodni. 1924-ben a főváros pénzügyi helyzete megszilárdult. Ez időtől kezdve évenként jelentős összeget — 1936-ig kereken 100 millió pengőt fordítottak az úthálózat felújítására, korszerűsítésére és átépítésére. Ebben az időszakban az úthálózat minősége is fejlődött. 1920-tól kezdve előírták a bitumenes hézagkiöntést. Ez a kőburkolatok állékonyságát növelte, a porképződést csaknem megszüntette s a vasabroncsos járművek zaját is tompította. 1926-tól az utak alatti alapbetonok vastagságát 20 — 25 cm-re növelték. Beszüntették az alapozás nélküli, csak zúzottkő terítésből álló makadámburkolatok építését. Az első hengerelt aszfalt próbaburkolatok 1926-ban készültek, a tapasztalatok alapján 1928-tól több útvonalon készült 5 dm-es topeka (finomaszfaltbeton) burkolat. 1929-től csak zúzalékos öntött aszfaltburkolat volt építhető. Az útkorszerűsítési program végrehajtása során megszűntek a VIII. és IX. kerületi makadámburkolatok. Ezekkel az átépítésekŰthálózat 10* 147
