Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

ígérete korántsem elegendő, a bizottmány - megmutatva, hogy szükség esetén parancsolni is tud a testvér-városok puskaműveseinek október 25-én kereken megtiltotta, hogy bármiféle magánmegrendelésnek eleget tegyenek, amíg a szóban forgó fegyverek összeszerelése meg nem történik. S hasonló eljárást alkalmaztak a kormányhatóságok az egyenruházati cikkek gyártására felhasználható kisiparosok vonatkozásában is. Először még szeptember 22-én — a szabókat és a rokonszakmabelieket hívták fel 20 — 24 ezer honvédegyenruha szállítására, majd — október 4-én a testvér-városok vargáit és csizmadiáit is felszólították arra, hogy a hadsereg óbudai ruházati bizottmánya által kiszabott alakban rendelkezésükre bocsátandó bőrökből bakancsokat készítsenek a honvédsereg számára. Amikor pedig bebizonyosodott, hogy ezek a kezdeményezések sem hozzák meg a kívánt eredményt, mert például a vargák és a csizmadiák nem érik be a ruházati bizottmány részéről egy-egy pár bakancs elkészítéséért felajánlott 48 krajcáros munkadíjjal (holott ez is jóval magasabb a szokásosnál), hanem Budán a bakancsok párjáért 1 forintot, Pesten meg éppenséggel 1 forint 12 krajcárt követelnek, a honvédelmi bizottmány megint azonnal intézkedett: egyfelől beleegyezett a bakancskészítés díjának 1 forintra emelésébe, másfelől viszont már október 5-én rendeletileg is kötelezte az összes szabó-, varga-, csizmadia-, szíjjártó-, nyerges-, szűcs-, gombkötő- és csákó-, valamint sapkakészítő-mestert a szükséges hadfelszerelési cikkek előállítására, egyben nékik is szigorúan megtiltva, hogy közülök bárki bárminemű magánszemély részére végzendő munkát vállaljon addig, amíg a honvédsereg igényeinek meg nem felelt. Majd, mikor kitudódott, hogy némely mesterek továbbra is csak előnyben részesítik a magánmegrendelőket, a bizottmány ezt a rendeletet nemcsak megújította november 5-én, hanem ekkor már azzal a kiegészítéssel is megtoldotta, hogy aki ezentúl sem engedelmeskedik, ,,az minden kímélet nélkül rögtön börtönbe zárandó s ott legalább fél évig fogva lészen tartandó, hol szintén köteles leszen dolgozni". És hasonló eszközökkel biztosították a hatóságok a honvédsereg élelmezésének zavartalanságát is. Tapasztalván például, hogy a budai molnárok csak nagy hátramaradással hajlandóak megőrölni a hadsereg óbudai hadélelmi tára által nékik átadott gabonát, az Országos Rendőri Osztály december 2-án nyomatékosan figyelmeztette őket, hogy feltett szándéka a mulasztások megismétlődése esetén „malmaikat kizárólag az álladalom szükségére lefoglalni". Az óbudai molnárokat pedig, akik a jelek szerint semmivel sem voltak jobbak budai társaiknál, Pest megye kereken el is tiltotta mindennemű magánosok számára végzendő munkától. Akadtak azonban olyan polgárok is, akik a hadikonjunktúrát szintén igyekeztek ugyan lefölözni, de belátták, hogy munkamegtagadással vagy magasabb munkadíjak kicsikarásával hiába kísérleteznek, s ezért azután más kiskapukat kerestek maguknak. A pesti német tímárok például, hogy hasznukat növeljék, legényeiket a hadikonjunktúra kibontakozása után a Klauzál-féle céhrendeletben maximálisként meghatározottnál jóval tovább tartó munkára fogták, s a napi munkaidő megnyújtásáról csupán akkor mondtak le, amikor a legények panaszára végül maga a felügyeletüket ellátó városi céhbiztos is tiltakozott ellene. Szikrási Vencel pesti német szabó-mester pedig ahhoz a fogáshoz folyamodott, hogy a tőle szabott áron megrendelt nagy mennyiségű egyenruha elkészítésére legények helyett rosszabbul dolgozó, de mérsékeltebb munkabérrel is beérő kontárokat szegődtetett; s néki még csak attól sem kellett tartania, hogy emiatt összeütközésbe fog kerülni a jogrend őreivel, hiszen amit ő tett, azt már a céhrendelet sem tilalmazta — olyannyira nem, hogy amikor október 30-án a munkanélküli szabólegények „neheztelésöket egy nagyszerű macskazenében adták tudtára Szikrási úrnak, kinek ez alkalommal ablakait is beverték", a helyszínre siető városkapitány sem a legényeket, hanem Szikrásit tartotta kötelességének pártfogásba venni. Szikrásinak tehát végül is sikerült megtalálnia számításait, — de sikerült megtalálniok számításaikat azoknak is, akik egy lóról nem próbáltak minden áron két bőrt nyúzni le, mert az ilyesféle ügyeskedést jóravaló polgárokhoz méltatlannak érezték, s mert a hadimegrendelések állandósulásának jóvoltából most enélkül is szert tehettek akkora üzleti haszonra, amekkora elégséges volt a gazdasági válság okozta korábbi nehézségeik leküzdéséhez. Azok mellett tehát, akik erőnek erejével szabadulni iparkodtak a hadimegrendelésektől, hogy idejüket jövedelmezőbb magánmegrendelések teljesítésére fordíthassák, meg azok mellett, akik a hadimegrendeléseket minél gyorsabb meggazdagodásukra törekedtek felhasználni, szép számban kerülköztek olyan iparosok is, akik egyetlen szóval sem követelve nagyobb fizetséget, mint amekkorát a hatóságok maguktól biztosítottak számukra, kezdettől fogva szorgalmasan dolgoztak a honvédsereg felszerelésén, sőt akadtak olyan pesti polgárok is, akik szakmájuknál fogva egyáltalán nem kényszerültek volna rá s mégis szívesen vállalkoztak hadfelszerelési cikkek szállítására. Mint például Strasser Alajos, aki gabonakereskedő létére posztót, vagy Jovan Jankovié, aki rőfös létére csákókat szállított a honvédseregnek. S voltak végül néhányan, akik még ingyenmunkát is felajánlottak. Mint Jakob Thoman budai német szabó-mester, aki legényeivel együtt egy hétig díjazás nélkül varrt nadrágokat a honvédek részére, meg Eduard Fauser pesti ónöntőmester,