Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

többjének a kidolgoztatását épp ő kezdeményezte. Mert Kossuth — Szemerével ellentétben -nagyon jól tudta ugyan, hogy az ellenforradalmi veszélyt még korántsem sikerült végérvényesen elhárítani s a forradalom hívei éppen ezért még korántsem tehetik ölbe a kezüket, azt azonban maga sem bánta, sőt egyenesen előnyösnek gondolta, ha olyan látszat keletkezik, mintha máris kézzelfogható közelségbe került volna az országot és fővárosát (ténylegesen persze csak további kemény küzdelmek megvívása esetén s még a hátralévő harcok győzelmes befejezése esetén is csak jó sokára) kecsegtető jövőbeli fellendülés, mivel azt hitte, hogy efféle látszat keletkezése inkább fogja lelkesíteni az embereket, mint a még rájuk váró s általuk még ezután leküzdendő nehézségek nyílt feltárása. Ami azonban természetszerűleg téves elképzelés volt — s téves elképzelésnek bizonyult volna még akkor is, ha a kormánynak csakugyan sikerül elhitetnie, hogy a végcél máris karnyújtásnyira van. Szemerééknek pedig ráadásul még ezt sem sikerült elérniök s nem is sikerülhetett, hiszen ilyen látszat keltéséhez nem volt elegendő nagyszabású tervek beharangozása, hanem ezekből a tervekből valamit meg is kellett volna valósítani, megvalósításukhoz viszont az ellenforradalom előzetes szétzúzása nélkül még hozzákezdeni sem lehetett. Miért is a közvélemény értesülhetett ugyan a kormány felemelő terveiről, ténylegesen is megindult városszépítő munkálatról ellenben mindössze egyről szerezhetett tudomást - hála a pesti tanácsnak, amely most, hogy Kossuth ismét a Döring-házban ütötte fel szállását, hirtelen elszánta magát a kormányzó-elnöki ablakok alatt húzódó Nádor utca régóta esedékes kiköveztetésére —, s mivel így igen gyorsan kiviláglott, hogy a meghirdetett és a meg is valósuló tervek között pillanatnyilag áthidalhatatlan szakadék tátong, a történtek az embereket a boldogabb jövőnek végül is nemcsak a közelségéről nem, de éppen a távoli voltáról győzték meg. Es ez magától értetődően nem hogy nem öregbíthette, hanem — ellenkezőleg — csak apaszthatta a forradalom híveinek lelkesedését.120 Annál inkább megnyugtathatta viszont a Szemeréék szavai és tettei között rejlő szakadék ez esetbeni feltárulása azokat, akik a forradalomnak sohasem voltak hívei, hiszen ebből könnyű volt kikövetkeztetniük, hogy a májusban kormányra került politikusok más közléseit sem kell okvetlenül készpénznek venni, nem kell készpénznek venni például Szemerének azt a miniszterelnöki beiktatásakor elhangzott kijelentését sem, hogy kormánya „magát forradalmi kormánynak" tekinti. S hogy ez a felismerés mekkora vérszemet keltett némelyekben, az hamarosan jól láthatóvá is lett Budán, ahol is a városatyák többsége alig két héttel Irányi távozása után Bonyodalmak már megkockáz tathatónak találta, hogy a városházára haladéktalanul visszahozza az általa a testvér- május végén ellenforradalmi tevékenységük miatt elmozdított tisztviselőket vagy ezeknek legve-etésTkörül a^kbis

e

gy

részét. Ha tehát arra ezek az urak még ekkor sem mertek is vetemedni, hogy — mondjuk — Walheimet is visszaültessék a polgármesteri székbe, az Irányi elcsapta tanácsnokok közül kettőt — egy 1848-ban törvényesen elválasztottat meg egy olyat is, aki januárban csak a császáriak kegyéből lett tanácsnokká — most már aggodalom nélkül visszahelyeztek tisztségébe. És ha ezek a jó urak nem tartottak attól, hogy eljárásuknak rájuk nézve kellemetlen következményei lesznek, hát joggal nem tartottak ettől. Mert Feley válaszul persze rögtön benyújtotta lemondását, s azután lemondott (az időközben leszerelt és hazatért) Andorffy, majd Balássy is. Szemere azonban, aki egykor, a Batthyány-kormány belügyminisztereként egy-egy esetben arra is vállalkozott, hogy jogsértő közgyűlési határozatokat utólag hatalmi szóval érvénytelenítsen, ezúttal ilyesmire még csak nem is gondolt. És így Buda városának az igazgatása most teljes egészében konzervatív tisztviselői kar kezébe került, a polgármesteri tisztet pedig a június 21-i közgyűlés határozatából az a Paulovits László vehette át, akit Irányi május végén még a császáriak által januárban ráruházott városkapitányi tisztségtől is okvetlenül és késedelem nélkül megfosztandónak ítélt, s akit ezért akkor azonnal visszavezényelt az előző évi tisztújítás alkalmával elnyert tanácsnoki állásába. Ámbár az is igaz, hogy Szemere figyelmét Budánál — nagyobb fontossága miatt — sokkal inkább leköthette Pest városa, ahol a városvezetés körül ez idő tájt szintén égető problémák mutatkoztak, habár egészen más természetűek: elsősorban a tanács létszámának nagymérvű megfogyatkozásából fakadóak. Mert május közepén végre visszatért ugyan hivatalába Lángh Ignác, majd június elején Kacskovics is, a város azonban kis idő múltán megint elveszítette őket, mivel Szemere mindkettejüket belügyminisztériumi tanácsossá nevezte ki. S közben változatlanul betegállományban maradt Rottenbiller és betöltetlenül maradtak azok a tanácsnoki helyek is, amelyek részint az ellenséggel együtt elmenekült tanácsurak, részint pedig Terczy kiválása folytán ürültek meg, úgyhogy a létszámhiány apránkint már-már a legelemibb közigazgatási feladatok ellátását is lehetetlenné tette. Miért is Graefl június 25-én végül azzal a kéréssel volt kénytelen Szemeréhez fordulni, engedje meg, hogy a közgyűlés - ha csak ideiglenesen is, a következő szabályszerű tisztújításig terjedő érvénnyel - betölthesse végre az üresedésben lévő tisztségeket. Csakhogy hatást Szemerére pillanatnyilag ez a lépés sem látszott gyakorolni.