Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849
Közben pedig — épp Kossuth 19-i felhívásának a hatására — a főváros lakóinak további csoportjai is mozgásba jöttek. A budai gimnázium diákjai közül például tízen már a felhívás kibocsátását követő napon „sürgetőleg követelték" s el is érték, hogy beléphessenek a honvédtüzérségbe. Majd ugyanezen nap délutánján a Radikal Kör is elhatározta egy önkéntesekből szervezendő vadászcsapat létrehozását, s e kezdeményezés nyomán a márciusi fiatalok egyikének, Oroszhegyi Józsának a parancsnoksága alatt rövidesen zászlót is bontott a nagyrészt munkásfiatalokból összetevődő s körülbelül másfélszáz főre rúgó — pesti szabad portyázó csapat, hogy azután a következő hónapokban Tokajtól Gyöngyösig maga is megannyi csapást mérjen az ellenségre. Végezetül pedig december 21-én szabadcsapat alakítása mellett döntött az Egyenlőségi Társulat is. S igaz, ennek a jóval nagyobb létszámúra tervezett pesti egyenlőségi csapatnak. a megszervezése meglehetősen elhúzódott parancsnokává is csak 29-én választották meg Asztalos Pált, Máramaros megye egyik liberális országgyűlési képviselőjét —, úgyhogy e csapat tényleges megalakulására Buda és Pest hamarosan bekövetkező eleste miatt már nem kerülhetett sor. A csapatba jelentkezett mintegy ezer fiatal azonban a főváros kiürítésekor szervezetlenül is mindenesetre elvonult Debrecenbe, hogy ott más keretek között mégiscsak közreműködhessék majd a császáriak elleni harcban.79 De miközben a testvér-városok lakói december végén ilyeténképpen egyre több jelét láthatták a vállalkozószellem kibontakozásának, egyre több jelét láthatták a vállalkozószellem hanyatlásának is — kivált a hónap legutolsó napjaiban. 29-én ugyanis Görgei már Bicskére, 31-én pedig egészen Promontoriumig hátrált, s ezzel szoros összefüggésben 29-én egyszerre szállingózni kezdtek, 31-én pedig már éppenséggel özönlöttek Budára a Dunántúlról megfutamodott honvédek és honvédtisztek. S aki 31-én megfordult a budai Duna-parton, azt is tapasztalhatta, mint vívnak egymással ezek a fejüket vesztett emberek valóságos közelharcokat is, hogy minél hamarabb feljussanak a Lánchídra (amelyen egyelőre csupán ideiglenesen lerakott pallók segítségével s ezért csak nagy óvatossággal lehetett ugyan közlekedni, amely azonban, miután a hajóhidat a zajlás megindulása miatt 21-én szét kellett bontani, immár egyedüli menekülési ösvényük maradt a Duna balpartjára igyekvőknek). A budai polgároknak pedig a lánchídi kavarodás látványa, sőt már az első menekülőkkel való találkozás is bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy megállapítsák: ütött az óra, s egy-két napon belül a főváros is véres utcai harcok színterévé lesz. A budai háztulajdonosok közül tehát a legtöbben már 29-én nekifogtak pincéik kiürítésének, hogy mielőbb alkalmas búvóhelyekké alakíthassák át őket. S szilveszter éjszakáján talán már le is költöztek volna a pincékbe, ha a honvédelmi bizottmány a balmagyarázatoknak elejüket nem veszi a máskor szokásos szilveszteréji mozsárpufogtatások betiltásával. 1848 utolsó éjszakája azonban nem pusztán e miatt a tilalom miatt lett az esztendőt máskü-A főváros lönben mindig féktelen lármával búcsúztató Pest-Buda történetének legcsöndesebb szilvesztelegcsöndesebb révé, hanem mert a hadszíntér közeledése meg az evvel járó bizonytalanság természetesen koszilvesztere r á n tsem csak a budai háziurak idegeire hatott nyomasztóan, hanem a testvér-városok szerényebb sorú lakóit is mérhetetlen feszültséggel töltötte el (tartoztak légyen akár a forradalom, akár az ellenforradalom hívei közé vagy akár a sem ide, sem oda nem húzó ,,pudvás keblűek" csoportjába), az izgalom pedig legtöbbjüknek már eleve is elvette a kedvét mindennemű hangoskodástól. Következésképpen ezen a szilveszteren nemcsak mozsarak dörgését nem lehetett hallani, de az éjszakát zeneszó sem, kivilágított ablakok fénye sem igen derítette fel.80 Legfeljebb a Nádor és a Zrínyi utca sarkán álló Döring-ház előtt, ahol is az utca népe fáklyászenét adott az ott lakó Kossuth tiszteletére. Aminek viszont különleges oka volt. Valahogyan kiszivároghatott ugyanis, mi történt a törvényhozás két házának délután lezajlott közös zárt ülésén hogy tudniillik Kossuth (aki a fővárost a sötéten látók feltételezéseivel ellentétben éppenhogy meg akarta kímélni az utcai harcok pusztításaitól, s aki a forradalom sorsát különben sem szándékozott feltenni egyetlen lapra) ezen az ülésen javaslatot terjesztett elő az országgyűlés és a honvédelmi bizottmány Debrecenbe menetelére s azután óriási küzdelmet vívott a magukat békepártiaknak nevező honatyákkal, akik viszont (nem látván értelmét az ellenállás továbbfolytatásának) amellett kardoskodtak, hogy Debrecenbe egyedül a honvédelmi bizottmány települjön át, az országgyűlés ellenben maradjon Pesten s bocsátkozzék béketárgyalásokba Windisch-Grätzcel —; a forradalom ügyéhez ragaszkodó tömegek pedig most egyrészt kifejezésre kívánták juttatni Kossuthtal való egyetértésüket, másrészt segítségére is szerettek volna kelni, ha a következő percekben, az országgyűlés két házának a költözésről végül is dönteni hivatott közös nyílt ülésén előterjesztése netalán ismét támadások kereszttüzébe kerül majd. Ezért volt hát, hogy a városra boruló általános némaságba — ha másutt nem is — Kossuth ablakai alatt most mégis emberek ezreinek a zsivajgása hasított bele, s hogy az itteni tüntetés kisvártatva a Redout előtt is megismétlődött. Mert az utca népe persze ide is elkísérte Kossuthot, nem kisebb szolgálatot téve ezzel a forradalom ügyének, mint amekkorákat az emlékezetes márciusi és szeptemberi napokban tett. A békepárti politikusok legtöbbjének ugyanis a sokaság megjelenése egyszeriben torkára forrasztotta a szót, s a békepártiak meghátrálása végre utat
