Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

A harmadik és nem kevésbé hatalmas ügykörű apparátus a hadigondozás és segélyezés a háború kibontakozásával egyre bővülő szervezete. A háború első napjaiban alakult Városi Népsegítő Iroda még csak tanácsadással és útbaigazítással foglalkozik. Nem sokkal később azonban Bárczy megszervezi a Központi Segítő Bizottságot, melynek feladata a társadalmi segélyezés összefogása. A bizottság részint központi ügyosztályokat hoz létre: a népgondozó osztályt (alárendeltségében a Népsegítő Irodával), az anyavédő, a népélelmező, a gyermekfelruházó, a segélyező (ez a „műveltebb" elemeket támogatja) s az irodalmi és művészeti osztályt (mely az írók és művészek segélyezését intézi) — részint az elöljáróságok mellett hoz létre kerületi bizottságokat. A bevonultak rendszeres állami hadisegélyezésót az elöljáróságok az e célokra közvetlenül leutalt állami pénzekből látják el; a Segítő Bizottság munkájának b azisa a hadijövedelem adó hozadékából az Országos Hadisegély Bizottság útján lejuttatott - már említett - pénzösszeg, mely a rendszeres hadisegélyen felüli segélyezésre szolgál. Az ilyen feladatok körének növekedésével 1916 végén a főváros e célra külön, a tanácsi ügyosztály alá rendelt szakszervet hoz létre: a Fővárosi Népjóléti Központot, mely a háború utolsó két óvóben azután, eredetileg tervezett ügykörét messze túllépve, lassan a fővárosi nem rendszeres segélyezés egész operatív lebonyolítását is átveszi (e tevékenységének körét már a társadalomról szólva ismertettük). Az igazgatás így gyorsan kibővülő és egyre nagyobb igénybevételt jelentő ügykörei, éppúgy mint az épített város leromlásából támadó sokféle új feladat, természetesen egyre nagyobb terhet raknak a fővárosi tisztviselők, hivatalnokok vállaira. így érthető, ha csakhamar ők is szervezkedni kezdenek: 1917-ben megalakul a VAOSZ, a Városi Alkalmazottak Országos Szövetsége; lapjuk, a Községi Munkás jelentősen fog hozzájárulni e sajátos helyzetű közalkalmazott réteg politikai tudatosodásához. Ám természetes, hogy a mindezekkel járó hatalmas terhek egyre jobban fogják nyomasztani a főváros költségvetését is. A deficit nőni kezd: 1916 végén már 16 és 1/4 millió, 1917 végén már ennél is 13 millióval több: 29 millió korona. Valóságban persze a deficit még magasabb: a hiány nagyságát költségvetés-technikai fogásokkal csökkentik, hiszen 1917 végén a tényleges deficit már megközelíti a 38 millió koronát. így azután a város már újabb 300 millió koronás kölcsön felvételét szorgalmazza, de a belügyminisztérium végül is csak egy 150 millió koronás törlesztéses kölcsön felvételét engedélyezi. Budapest adósságai így 1918 közepére már 617 millió koronára emelkednek, s ezt nem csökkenti az olyan kísérletezés új fővárosi adók alkotására, mint amely végül a háború végére hosszú vajúdás után elfogadtatja a telekértek-emelkedési adót. Míg azonban a városigazgatás a háborús nagyváros ilyen egyre nagyobb, veszélyesebb és ^ városköltségesebb problémáival küszködik (nem hanyagolva el azonban nemcsak a város ügyeinek -politika a folyamatos vitelét, de pl. a békeidőben elért eredmények akár csak szerény továbbvitelét világháború sem: elsősorban a művelődés terén vagy pl. a városrendezés jogi alapjainak kibővítésével), 8odraban a várospolitika sem marad mozdulatlan. Nem lehet azonban meglepő, ha a főváros valódi, a város konkrét helyi problémáin túlnyúló politizálásának központjába a háború alatt egyre inkább az országos politika kérdései lépnek. Láthattuk, hogyan különült el a társadalmi bázisának polgárosultsága folytán a századfordulótól kezdve az országos politika kereteiből egyre rohamosabban kinövő fővárosi politika az országos politika hovatovább kiüresedő közjogi-politikai kategóriáitól és hagyományos problémáitól. Ám az is világos lett, hogy a századfordulóval országosan is meggyorsult társadalmi fejlődés immár ténylegesen maga is kezdett kilépni ebből a körből, a közjogi helyett az egész országban egyre nyíltabban társadalmi töltést kapva; egyre határozottabban a választójog kiterjesztését követelve, és felvetve mindazokat a problémákat, melyek ennek megoldásával egyszerre ugyancsak megoldandókká válnak: egy valódi polgári demokratikus átalakulás igényeit. Természetes, hogy ez a törekvés immár az országos politikában fokozott szerepet juttatott az e téren már felkészült fővárosi politikának: a Tisza bukását követő, a szociáldemokraták, a Károlyi-pártiak és a radikálisok megegyezéséből létrejött budapesti mozgalom a Fővárosi Polgárok és Munkások Választójogi Bizottsága név alatt fog megszerveződni, benne Vázsonyi fontos szerepével — s a háta mögött a fővárosi közgyűlés ugyanazon a napon, június 2-án a királyhoz intézett, általános, egyenlő és titkos választójogot, valamint az Önkormányzatok vonatkozásában a virilizmus eltörlését kérő határozatával. A tömegnyomatékot ehhez az 1917. június 8-i hatalmas választójogi gyűlés fogja megadni, melynek számára Bárczy nemcsak hogy a városház udvarát engedi át, de ennek határozatait aznap délután ő maga adja is át a Budapestre érkezett királynak. Ez pedig nyilván szerepet fog játszani a Tisza bukása utáni hosszú huzavona lezárásában és Esterházy Móric gróf a problémák megoldására vállalkozó kabinetjének megbízásában: benne Vázsonyi igazságügyminiszterségével. Ezeket a választójogi követeléseket ismétli meg különben — immár azonban egy sajátlag várospolitikai koncepció keretében — egy hét múlva az Esterházy-kormányt üdvözlő felirat: a választójoghoz itt „az