Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

kás már 1916-ban is keresete 70%-át kellett hogy élelemre fordítsa, a még kisebb jövedelmek esetén s az idő haladtával ez még nagyobb hányadot tett ki. S az élelmezés nehézségeinél nem kisebbek a tüzelőellátás nehézségei: a hadiipar és főleg a vasút roppantul megnövekedett szükségletei mellett egyre kevesebb szén (s még kevesebb fa) jut a didergő pesti polgárnak és proletárnak. Kivált 1916 17 rendkívül kemény tele hoz súlyos megpróbáltatásokat: az utcán, csikorgó hidegben órákon át kell sorban állni a gázgyárak és a tüzelőkereskedések előtt, miközben otthon a fűtetlen lakásban nemegyszer befagy a víz, súlyosan megbetegednek az emberek. Mindez annál is súlyosabb, mert 1918-ban a kormány már a cipő- és a ruhaszükségletek biztosítására is jegyrendszer bevezetését kényszerül tervezni; a lakosság ellátottságának felmérésekor kiderül, hogy kb. 730 ezer összeírt budapesti lakosból 291 ezernek csupán egyetlen és további 150 ezernek is csak egyetlen pár^'d cipője van. Az anyaghiányra jellemzően a ruhahiány enyhítésére tervezett, de bevezetésre már nem került ún. ,,népruha" kiszolgáltatásánál is előnyben kellett volna részesíteni azt, aki ugyanakkor egy használt ruhát szolgáltat be. Es a szűk esztendők ekkorra már a látszatot oly sokáig megőrizni képes női viseleteken is kiütköznek: a divatról szóló sajtócikkek egyre inkább a meglevő anyagok felhasználását, régi ruhák átalakítását ajánlgatják az asszonyoknak. A köpenyruhák jönnek divatba, melyeket régi aljaknak más szövetből készült derékkal való kombinációjaként is össze lehet állítani; az utcai kabát alá viselt ruhákat két különböző blúzzal, ill. mellénnyel készítik: alkalmasan így nappali és esti viseletre. Egyre lényegesebb lesz a ruházkodás olyan apróságainak mint a gombok, díszek, csatok megóvása, sőt csakhamar praktikus rajzos tanácsok olvashatók arról is, hogyan lehet otthon cipőt készíteni, számolva azzal, hogy e tanácsokat ,,főleg gyengébb női kezek fogják kipróbálni". A nyomorúságot csak fokozza az ezekben az években különösen nagyra növekvő fővárosi lakáshiány. Az a körülmény ugyanis, hogy a város családjainak jelentős hányadából egy-egy személy bevonult, ha átmenetileg csökkentette is a ténylegesen budapesti lakosok számát, nem javította a lakásviszonyokat: a rendelkezésre álló lakások száma ugyanis ettől nem szaporodott. Ugyanakkor — mint láttuk — a várost a hadiesemények során elözönlő és nem kis hányadukban ott is maradó menekült tömeg lakásigényei éppen úgy, mint az átvonuló katonaság beszállásolása (egyetlen évben, 1915-ben az kb. 30 ezer tiszt és 185 ezer főnyi legénység elhelyezését jelenti), s a háború alatt megnövekedett belső polgári forgalom átmeneti szállás-, ill. szállodaigényci a meglevő lakásállományból nem elégíthetők ki. Ráadásul ezt az állományt csökkenti a háború hatalmas bürokráciájának terjeszkedése is: a különböző gazdasági központok irodái ós hivatalai lakások százait foglalják le, sőt igénybe veszik Budapest egyes nagy szállodáit is. Az építkezések lehetetlenülése folytán még a legnagyobb vállalkozó, a Haditermény Rt. is csak a háború utolsó hónapjaiban jut el odáig, hogy mintegy 100 lakást elfoglaló irodáit a mai oktatásügyi és kulturális minisztériumoknak hajlékot adó épület felépítésével irodaházba vonja össze; ezt azonban az összeomlás fogja megakadályozni, megszüntetve magát a hivatalt is. Mindennek következtében (jellemző módon ugyancsak 1916 második felétől) az üres lakásoknak a háború kitörésekor hirtelen nagyra nőtt száma (1914 II. évnegyedében 704, a III.-ban már 1917 üres lakást tartanak nyilván) 1915 második negyedéig tartó szüntelen és meredek (1915. II. negyed: 4320 üres lakás) emelkedés, majd egy éven át még csak lassú esés után hirtelen lezuhan. 1916 II. negyedében még 2350, de a III.-ban már csak 1297, s a IV.-ben csupán 590 lakás áll üresen; egy év múlva e szám 142-re, 1918 őszén 51-re zuhan. Nagypénzű lakáskeresők ekkor már napi 100 koronával díjazott ügynököket is felvesznek, hogy ezek nyomozzanak számukra lakás után. Az így nyomasztó erővel kibontakozó lakáshiány azonban most a háború előttitől némileg eltérően nem elsősorban háziurak és lakók konfliktusában jelentkezik; a háború elejétől ugyanis szigorú rendelkezések tiltják meg az évi 5 ezer koronán aluli lakbérek emelését, és e kategorikusan érvényesített tilalmat az infláció hatására csak 1917-ben enyhítik, megengedve az 1500 és 5000 korona közötti lakbérek 10%-os emelését. Az uzsora új típusait részben (a szegények számára) az ágybérletek és albérletek hallatlan megszaporodása és még zsúfoltabbá válása jelenti — részben (a gazdagok számára) egész bebútorozott lakások óriási pénzért, a tényleges lakbér 3 4-szereséért való formális albérletbe adása. S most ezeknek kapcsán jelennek meg a szoba bebútorozottsága és fiktív szolgáltatások címén az albérlet-gyakorlatban a békebelinek 3 - 5-szörösen felcsigázott árait esetleges kényelmetlen kérdések esetére tompítani igyekezve bevezetett pótdíjak, és kezdődik meg lakásjogoknak magas (1917-ben már 500 és 3000 korona között mozgó) lelépési díjak fejében való átjátszása. 1918 nyarán éppen az ilyen üzelmeket meggátolandó nemrég létrehozott, bár rengeteg nehézséggel küzdő fővárosi lakáshivatalnál már 2 ezernél több család kér lakást, és e számítások szerint 500 körül jár az olyan fiatal párok száma, akik lakás hiányában nem tudnak egybekelni. A főváros - mint említettük — ennek hatására, és még inkább a várhatólag óriási tömegben hazaözönlő katonaság könnyen kiszámítható indulataitól megrémülve, el is kezdi bizonyos újabb kislakások tervezését, a tervek azonban csak egy cseppet ígérnek a tengerben, és nem is sokat fognak segíteni