Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

egy kézben összevonó Fővárosi Népjóléti Központ minden igyekezete ellenére) továbbra is eléggé szervezetlen volta folytán az ügyeskedő háromgyermekes hadiasszony 1918-ban már a legkülönbözőbb jogcímek és szívós utánjárások esetén (mindenhol a maximálisan jóindulatú fogadtatást tételezve fel) elérhette az évi 4 ezer korona körüli jövedelmet és a gyermekei részére ingyen cipő és ruha kiosztását. Mert az ilyen, inkább már csak elméletileg tökéletes esetek ritkák voltak; a tipikus inkább a gyámoltalanabb asszony maradt, aki ugyanilyen helyzetben a 2400 koronás hadisegélyhez mást nem képesen hozzáügyeskedni, munkába állt, és ha teljesen tanulatlan lévén csak napszámosként dolgozva, napi 6-8 korona keresetével együtt végeredményben össze is szedett annyit (sőt talán valamivel többet is), mint segélyekkel ügyeskedő társnője, de ennek fejében hónapszámra gondozás nélkül kellett hagynia gyermekeit arról nem is beszélve, hogy ha esetleg valamit tanulva, színvonalasabb és így csak némileg is jobban díjazott munkát akart volna kapni, máris hadisególyének elvesztése fenyegette. De a hadiözvegy helyzete még náluk is nyomorúságosabb volt, mert nyugdíja mindössze évi 72 és 300 korona közötti összegben volt megállapítható, és gyermekei után fejenként mindössze évi 48 koronát kaphatott; ezt ideiglenes segélyek továbbb személyenként havi 5, gyermekenként pedig 1 és 9 korona közötti összeggel egészíthették ki. így a háromgyermekes hadiözvegy elérhető legmagasabb rendszeres ellátása is már csak évi 828 korona volt, mely maximális utánjárással, három gyermek mellett sem mehetett többre évi 3700 koronánál. A hadirokkant ennél is kevesebbet kapott; maximálisan elérhető rendszeres ellátása 1918-ban is csak 876 koronát tett ki, s ha ezt különböző segélyek révén még ő is kiegészíthette mintegy évi 3700 korona körüli összegre, helyzete változatlanul rendkívül szegényes maradt. A segélyezésre szorult, saját munkájukból magukat és családjukat így már egyáltalán nem vagy csak igen kevéssé eltartani képes tömegek létszámának ilyen roppant megnövekedése azonban a szegénység oldaláról erősödő társadalmi feszültségnek még csak egyik elemét jelentette. A másik és nem kevésbé súlyos, sőt állandó erősödése folytán egyre súlyosabb tényezőt az életfenntartási költségeknek a szegényes segélyezést éppen úgy, mint a munkabért vagy fixfizetést egyaránt nyomasztó állandó emelkedése jelentette immár a társadalomnak szinte minden rétegére kihatva. A vonatkozó, az uralkodó osztály szempontjából összeállított statisztikák sem tagadhatják le, hogy 1918 végéig a világháború- előtti állapothoz képest egy átlagos szakmunkás vagy kistisztviselő négytagú háztartásának minimális fenntartási költségei kereken kilencedfélszeresére emelkedtek. Ezt az emelkedést a bérből vagy fizetésből élők vonatkozásában azonban csak a csekély számú, továbbra is a kézműiparban maradt és itt a dolog természeténél fogva vagy különleges technikai ismereteket igénylő vagy kifejezetten luxusipari munkát végző igen csekély száméi szakmunkás jövedelmének emelkedése közelítette meg. Ezzel szemben már a gyári szakmunkások jövedelme is csak ötödfélszeres, a napszámosoké mindössze négyszeres emelkedést mutat; a köz- és magántisztviselők, de még a katonatisztek jövedelmének emelkedése is, még a drágasági pótlékok lassú bevezetése után is legfeljebb két-háromszoros. Ami a munkás és napszámos láthattuk már a háború előtt is alacsony, s egyensúlyban csak nehezen tartott életszínvonalának mintegy felével, a tisztviselők életszínvonalának pedig kétharmadával való süllyedését jelentve, az életszínvonalnak egyfajta (ám lefelé) induló nivellálódását is elindította. Ezt csak fokozta az elsőrendű közszükségleti cikkek forgalmának egyre kiterjedtebb megkötése: végső pontján a legkülönbözőbb állandó vagy időleges érvényű jegyek, utalványok bevezetésével. A háborús A zavarok már 1915 tavaszán megkezdődnek: május 8-án heti 20 dkg-os főzőliszt je gyeket nyomorúság adnak ki, júliusban az adagot heti 30 dkg-ra emelik: egyidejűleg már az efféle nehézségek állandósulását sejtetve megkezdik a Lisztbizottság és liszthivatalok szervezését. Közben állandósul a hús- és zsírhiány, 1915. július 4-én a vendéglátóiparban hústalan napokat vezetnek be, december 16-tól pedig maximálják a zsír, a hús és a szalonna árát. 1916. január 10-én azután bevezetik a liszt- és kenyérjegyet, 1916. augusztus 26-ától a vendéglőkben kötelező a heti egy zsírtalan nap; szeptember 22-én korlátozzák a hús- és zsírfogyasztást, október 2-án, már a jegyrendszer kiterjesztését megalapozancló, élelmiszer-igazolványokat rendszeresítenek; s valóban, november 21-én bevezetik a zsír-, december 27-én pedig a cukorjegyet. 1917. február 13-án kávéjegyet, március 3-án szappan jegyet, június 20-án rizsjegyet, 22-én vajjegyet adnak ki; az év végén bab- és szilvajegyekről is hallunk. A jegyrendszer bevezetése tulajdonképpen csak a minimális szükséglet hatósági garantálását jelentette, ami mellett egyes cikkek esetén még lehetséges maradt bizonyos szabad forgalom is. Más vonatkozásokban a jegy általános be nem vezetése a szükséges fejadag általános biztosításának eleve lehetetlen voltát jelezte, mint pl. a tej esetén, ahol csak bizonyos kategóriák tejszükségletét tudták kifejezetten biztosítani -bár a jéghiány és a hűtőkocsik berendezésének elhasználódása folytán nyári hónapokban ez is sokszor megsavanyodva került a fogyasztókhoz. Mindez végül is az ellátás igen változatos formáit alakította ki, csupán annyi közös vonással, hogy majd minden fontosabb cikknél maximálták az árakat. Bizonyos más cikkeknél ezenkívül magát a forgalmat igyekeztek szabályozni