Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

kezd. Az 1914-ben még csak 135 milliós koronás ingatlanforgalom, mely 1915-ben még tovább hanyatlik 106 millióra, 1916 négy utolsó hónapjában rendkívül megélénkül, 248 millióra ugorva, s már ezzel is túllépve 1912 korábban rekordot jelentő 228 milliós forgalmát. Am 1917-re az ingatlanforgalom értéke már felülhaladja a félmilliárd koronát (542 millió koronát téve ki). Öreg, de jó fekvésű belterületi házak két év alatt háromszor is gazdát cserélnek, miközben értékük a háromszorosára emelkedik, éppúgy jellemzően a pénzbőségre, mint a tőkének a beruházásoktói és az inflálódó pénz további forgatásától lehetőleg már visszahúzódó pesszimizmusára. Nem kevésbé jellemző azonban (erre éppenúgy, mint egyszersmind a „történelmi" osztályok: a nemesség és a régi polgárság kezdődő anyagi hanyatlására is) a tezaurálásra kiválóan alkalmas műtárgyak forgalmának hatalmas megnövekedése s a háború harmadik évére az ilynemű különféle árverések, aukciók elszaporodása: csak az Ernst Múzeum 1917. évi aukcióján 4 millió koronás forgalom mutatkozik újabb jeleként a budapesti gazdagok létszáma megnövekedésének. A vagyonos emberek száma azonban másféleképpen is megnövekszik a fővárosban: a budapesti tőkések meggazdagodása mellett immár megfigyelhető lesz a tőkéseknek az egész országból Budapest felé megindult áramlása is. Mintha ösztönösen igyekeznének eltűnni a világvárosi névtelenségben: a háború előrehaladtával a gyorsan meggazdagodott vidéki hadiszállítók, vállalkozók Budapesten bérelnek nagy lakásokat, és lassan észrevétlenül kihúzódnak eredeti lakóhelyükből (ugyanúgy, ahogy, egy fokkal lejjebb, a sajátlagosan falusi tőkés elemek részéről is megfigyelhető egyfajta élénkülő mozgás a vidék legközelebbi nagyobb városai felé). Amiben nyilván nagy szerepet játszik az is, hogy részint a gazdasági életnek a háború alatt, mint láttuk, rohamosan felfejlesztett budapesti centralizációja a fővárosivá lett tőke érvényesülésének lehetőségeit csak megnövelte, részint pedig az, hogy bizonyos vagyoni szintnek ós ennek megfelelő igényeknek számára valódi urbanizált viszonyokat Magyarországon már csak Budapest tudott biztosítani. így vagy úgy: a budapesti hadimilliomosok a közérdeklődés előterébe kerülnek, s legalábbis a vagyonuk nagyságáról, növelésének módszereiről és e réteg életmódjáról elterjedt hírek alapján nem is indokolatlanul. Mert pl. Horvát Ákos Zala György szobrásznak a Stefánia (ma Népstadion) úton levő luxusvilláját veszi meg, télen a Tátrába rándul, nyáron a margitszigeti kis kastélyt béreli ki; feleségének 100 ezer koronás fülbevalói vannak, perzsaláb bundája 40 ezer koronát ér, s két autó áll rendelkezésükre. A katonai szíjak gyártásán meggazdagodott kis Aradi utcai tímármester, Szekeres Ármin a mai Gorkij fasorban tart pompás nyaralót; nem messze tőle, a mai Népköztársaság útja 83-ban I. emeleti 10 szobás, főúri lakást bérel, melyben csak az ebédlő antik bútora 100 ezer koronába került, két telefonja van, és hatalmas gépkocsin jár; felesége a telet a Semmeringen s a nyarat Marienbadban tölti. Emellett azonban az így felhalmozott tőke más befektetési módokat is keres magának. A legnagyobb tőkés, Weiss Manfréd 1917-ben adója alapján 35 millióra becsült jövedelméből többek között 8 ezer holdas nagybirtokot vásárol Derekegy házán; a konfekcionáló Horvát Ákos átmenetileg napilapot vásárol, majd azon túladva, lóversenyistállót alapít; a faggyún meggazdagodó Weitzenfeld egy filmgyárat finanszíroz; a konfekcionáló Farkas Béla ugyancsak filmgyárat szervez, de versenyistállót is létrehoz. De vannak, akik egyszerűen a régi recept szerint továbbra is ingatlanokba fektetik a pénzüket. A katonai kenyérszállításon meggazdagodott Glasner testvérek, akik különben vagyonuk növekedtével sem tartanak gépkocsit, a Lehel (ma Élmunkás) téren több telekre kiterjedő hatalmas bérházcsoportot vásárolnak, a Mester utcában, a Lipót (ma Szent István) körút 6. és a Király (ma Majakovszkij ) utca 56. sz. alatt egy-egy bérházat, Budán két palotát, a mai Szabadsághegyen nyaralót — összesen 6 — 8 millió korona értékben. Bálint Dezső, a Royal Orfeum tulajdonosa ebből, valamint különböző készletfelhalmozásból, árdrágításból a háború alatt 26 házat vásárolt: a Fővárosi Orfeum házát, majd emellett az Erzsébet (ma Lenin) körút 29 — 31 — 33. sz. házait is, öt (ezekkel részben hátulról érintkező) házat a Hársfa utcában, a Krisztina körúton egy ötemeletes házat és különböző épületeket a Mátyás téren, az Iskola utcában, valamint a Szerecsen (ma Paulay Ede) utcában. A Hársfa utca 36-ban levő 16 szobás lakásának csak új berendezése mintegy 180 ezer koronába került. Kivált a háború első éveiben a budapesti nagypolgárság és az arisztokrácia a békeévekben kevésbé feltűnő, a legszélesebb rétegek számára elsősorban a nyilvánosság előtt megjelenő tagjaiknak a sajtóban is bőségesen tárgyalt öltözködésén lemérhető fényűzése is még töretlenül él tovább. Rafinált szabású muszlinruhák s a lenge fodrokat nem gyűrő, gyapjúszövetből és selyemből készült gallérok pompáznak Budapest elegáns asszonyain. A papírtalpú bakancsoknak és a bőráruk hatalmas drágulásának korában válik divattá a gazdagok számára a magas szárú, sokgombos női cipő; a télire divatba jött harangszoknyák a posztó rettenetes pazarlásával járnak, s a ruhákat szőrmék borítják, jóllehet ezek behozatala már szinte teljesen megszűnt. Jellemző a luxus túlhajtására, de ugyanakkor a közvélemény nyomására is, hogy 1916 végén (minden vonatkozásban ezek, az erdélyi román betörés hatása alatt álló hónapok jelentik a közvéleményben a fordulópontot a háború megítélését illetőleg), 50 előkelő asszony és leány megalapítja a Fényűzés Elleni Ligát, kötelezve a Liga tagjait arra, hogy a háború alatt egyszerűen fognak