Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

művészéletében és kiállítótermeiben és az itt szerkesztett művészeti folyóiratokban zajlik le. És ahogy az irodalomban a fordítások, úgy a képzőművészetben elsősorban az illusztrált kiadványok, valamint egyes budapesti kiállítási intézmények (elsősorban a Nemzeti Szalon és a Művészház) kiállításai a kor legjobb európai eredményeit hozzák el Budapestre. Ugyanez a kiábrándulás és szembefordulás válik nyilvánvalóvá a kor ugyancsak Budapest által képviselt magas zenei kultúrájában is. A XIX. század wagneriánus zenei nyelve akkorra már éppúgy elégtelenné válik a kor újfajta feszültségeinek színvonalas kifejezésére, mint az olasz opera hagyományos, csúcspontjára Verdinél elért nyelve, s a megoldást már nem jelentik sem Puccininak, sem az olasz verizmus zeneszerzőinek — mint láttuk — Budapest operaszínpadán már egyre sűrűbben és növekvő sikerrel felcsendülő dallamai. Megfelelően annak, ahogy a magas zenei művelődés még fokozottabban, mint akár az irodalomban, akár a képzőművészetben, már csak intézményeinek összpontosulása folytán is Budapesthez van hozzákötve, szinte természetes, hogy a régi eszményekkel való szembefordulás is ennek a fővárosi zenei központnak keretei között fog jelentkezni. S nem csupán a kor modern európai zenéjének megjelenése révén, hanem kialakuló új zenéjében — sokban Ady költői forradalmához hasonlóan — egyesítve az európai zene legmodernebb nyelvét a népi hagyomány nyelvével. Ez utóbbi kapcsolat felhívja azonban a figyelmet arra, hogy a magaskultúra budapesti városiasodása és a benne kibontakozó szembefordulás az előző korszak értékrendjével minden — a konzervatív-reakciós oldalról hangoztatott — váddal ellentétben, nem a valódi nemzeti hagyománynak, hanem egy az abból a XVIII —XIX. század fordulóján kivált és az indulását még szükségképpen meghatározó feudális gyökerektől teljesen elszakadni végig nemcsak hogy nem képes, de e kapcsolatában a dualizmus sajátos viszonyai között még meg is erősített nacionalistanépies — vagy éppenséggel egy azzal is szemben állva teljesen a külföldi minták átvételére és utánzására berendezkedett — kultúrának ellenében hatott, végül is egy mélyebb nemzeti hagyomány feltárását téve lehetővé, vagy éppen arra ösztönözve. Természetesen különböző intenzitással ós eredménnyel: legteljesebben kétségtelenül a zenében érvényesülve; már keskenyebb sávban az irodalomban (ahol elsősorban Ady valódi népi indulathoz visszanyúló kuruc verseire vagy Móricz nép-ábrázolására gondolunk) —, de még a képzőművészetben is megvannak jelei: itt a képző- és főleg iparművészetnek a szecesszióban a valódi népi díszítő motívumokhoz visszanyúló, vagy legalábbis visszanyúlni igyekvő, az éppen e korban legmodernebb, döntően ismét budapesti építészet hasonló törekvéseivel szorosan összefonódó kezdeményeire hivatkozhatunk. A válságjelek ilyen tükrözése, a szembefordulás a kultúra korszerűtlennek érzett elemeivel, persze nem jelenti azt, hogy korszakunk során a Budapesten összpontosult magaskultúrának bármelyik ágában is e magatartás kizárólagos helyzetre tett volna szert. Mert ha a kultúra legértékesebb és legidőtállóbb alkotói és alkotásai ezt a szembenállást képviselik is, más és összességükben az adott korban kétségtelenül túlsúlyban rendelkező elemeinél (a tömegbázisában még hatalmas, bár alkotókban már rendkívül megszegényedett, nyíltan konzervatív, sokszor klerikális beütésű iránytól eltekintve is) a reagálás korántsem ennyire egyértelmű ha mindenesetre már szintén rétegezett. A legvilágosabban felismerhető irodalomban többek között határozottan körvonalazódik egy irányzat, mely — sokban fegyvertársaként a szembefordulásban leghatározottabb csoportnak — tudatosan a polgári társadalom és kultúra keretein belül maradva, de itt egy modern polgári fejlődós kibontakozásáért harcol: benne a városi kispolgár és alkalmazott, sőt a proletár egyfajta helyéért is, ennek mércéjéhez mérten alkotva a kultúra különböző területein. Ez az a csoport (tagjai között pl. Molnár Ferenccel, Szomory Dezsővel), amely e kor kultúrájának valamennyi eleme közül (már csak alapállásából következően szinte szükségszerűen is) tematikájában is a leghatározottabban budapesti kötődésű. Tagjai belülről nézik a polgár világát, és a fennálló renddel szemben néha gyilkosan kritikus indulataik is végig megmaradnak a polgári, sőt konkrétan budapesti társadalom keretei között — még a politikáról szólva is, azt ebben a keretben kívánva megfelelően elhelyezni. Ezzel sokban párhuzamos a régi népnemzeti iránynak egy, a modernizált és urbánus formák között (legjellegzetesebben talán Herezeg Ferencnél) megjelenő változata is: már természetesnek véve a társadalom polgáriasultságát, benne a régi nemesség megkapaszkodni alkalmatlan elemeinek kihullásával, de ebbe a polgári, sőt urbánus társadalomba beépíteni kívánva sok mindent, amit ebből a rétegből és ennek magatartásából néha nem is alaptalanul (bár többnyire már eleve anakronisztikusán) értékesnek tart. És ha az irodalomnak e rétegében a budapesti kötöttség már nem is annyira egyeduralkodó (hiszen hősei és olvasói jó része az évnek legfeljebb téli hónapjait töltik Budapesten), a város nem lesz ellenszenvessé, legfeljebb kissé gyanússá, felületessége és szélhámossága miatt, de itt sem jobban, mint Molnár Ferenc vagy akár Heltai vagy Krúdy legjobb írásaiban. Ám a válságjeleket tükröző fővárosi művészet ilyen ellentmondásos fogadtatását alapjaiban korántsem annak sajátlagosan művészi újításai indokolják; konzervatívok: dzsentrik és