Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

24. Táborba szálló nemzetőrök búcsúszemléje a pesti városháza piacán. Gouache, 1848. Kiscelli Múzeum eszem-iszomra fordítják. S minthogy ajiatóságok^aztefféle bajok leküzdésére úgyszintén gyengéknek bizonyultak, december közepén Kossuth végül is kénytelen lett elrendelni, hogy a testvér-városokban tartandó őrszolgálatba ezentúl vonják be az átmenetileg itt időző honvédzászlóaljak legénységét is.60 Igaz viszont, hogy a legnagyobb szolgálatot a forradalom ügyének a főváros polgárai úgysem fegyveres silbakolással vagy járőrözéssel, hanem gazdasági tevékenységük folytatásával közelebbről: a most rohamosan kiépülő honvédsereg felszerelésében való közreműködéssel -tehették. S teljesen simán a polgároknak az ilyen természetű munkába történő bevonása sem ment ugyan, munkára azonban őket nagyjában-egészében mégis inkább lehetett rávenni, mint nemzetőri kötelezettségeik lerovására, — már csak azért is, mert a hadfelszerelési igények kielégítésében való részvétel anyagi hasznot is hajtott nékik. Kivált az első időkben, a honvédsereg továbbfejlesztéséről intézkedő szeptember 11-i képviselőházi határozat megszületése előtti hetekben, amikor a forradalom fegyveres erőinek gyarapítását a kormány elsősorban még harctéri szolgálatra vállalkozó nemzetőrök mozgósításával próbálta biztosítani. Ezeket a nemzetőröket ugyanis a hatóságoknak nem csupán összetoborozniuk kellett, de általában felszereléssel is maguknak kellett ellátniok, s ezért a testvér-városok kézműveseihez és kereskedőihez ekkortájt egymás után toppantak be fegyvereket és egyenruházati cikkeket vásárolni kívánó elöljárók még a környékbeli falvakból is, ez pedig a szóban forgó kézműveseknek és kereskedőknek nemcsak arra teremtett kiváló alkalmat, hogy végre megszabaduljanak a gazdasági válság következtében tavasz óta eladatlanul heverő áruiktól, hanem természetesen arra is, hogy áraikat az egekig felcsigázzák. S amikor azután a képviselőház szeptember 11-én kimondotta, hogy a hadseregfejlesztés fő formája a továbbiakban ismét honvédzászlóaljak szervezése lesz, az újoncok felszerelése pedig ennek a döntésnek a folyományaképpen a kormány, illetve — utóbb — a honvédelmi bizottmány feladatává lett: az ilyesféle nyerészkedési lehetőségek nagymértékben összeszűkültek ugyan, a hadfelszerelési cikkek kereslete viszont még sokkalta nagyobbra nőtt. S ennek a megnövekedett keresletnek a kiaknázása elől a főváros érdekelt polgárai közül többé azok sem térhettek ki, akiknek a kormányhatóságok által számukra biztosítottnál busásabb üzleti haszonra fájt a foguk. Ahhoz ugyanis, hogy gondoskodni lehessen a (december közepéig 95 ezer főnyire szaporodó) honvédsereg újoncainak felfegyverzéséről és felruházásáról, elengedhetetlen volt, hogy a hatóságok a sereg felszerelését célzó munkába a csekély számban rendelkezésre álló nagyüzemeken kívül az ország valamennyi hozzáértő kézművesét is bevonják, közülök is mindenekelőtt a Hadfel központban, a testvér-városok területén működőket mozgósítva. És a kormányszervek nem is lés\ cifc késtek megtenni az ennek érdekében teendő lépéseket, akár tetszett ez az illetőknek, akár nem. Amikor például kiderült, hogy a budai fegyvertárban nagy mennyiségű összeszereletlen puskacső és -agy található, a honvédelmi bizottmány már október 1-én arra kérte fel a vasútnál meg a (már csaknem kész) Lánchídon dolgozó lakatosokkal együtt a főváros önálló puskaműves- és lakatosmestereit is, hogy „illő munkadíjért" vállalják magukra ezeknek az alkatrészeknek az egybeépítését. Majd, mikor nyilvánvalóvá lett, hogy a puszta felkérés és az „illő" munkadíj