Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

gazdasági és társadalmi erőit a valóságosnál erősebbeknek, fejlettebbeknek érezze — hiszen, mint láttuk, konkrét politikájában amúgy is elsősorban ennek az őt körülvevő, rá legközvetlenebbül ható városnak viszonyait, reakcióit kellett figyelembe vennie. Ez tükröződik a kép nem csekély jelentőségű elemeként a párt mindennapi gyakorlatának kétségtelen reformizmusában (hiszen a budapesti politikai légkört döntően a parlamenti politika mozgása határozta meg). Ám ugyanakkor e környezet hatására határolják el magukat elvileg a revizionizmustól: hiszen a hazai kapitalista fejlődés viszonylag friss és nyers volta az osztályellentéteket minden vonatkozásban és kivált Budapesten kiélezettebbeknek is mutatta. S ez is nyilván egyik fontos tényezője annak, hogy a párt politikai vonalvezetése a centrizmus irányába mutat; hiszen a klasszikus revizionizmus ilyen körülmények között nem is lehetett reális ellenzéki veszély: ez inkább, mint látni fogjuk, balról fenyegetett. Ugyanígy a budapesti, a kapitalizmus rohamos fejlődésétől befolyásolt légkör részes lehetett parasztpolitikájuknak abban a formájában, mely a mezőgazdaság teljes tőkés átalakítását már egészen közelinek láttatva, érzéketlenné tette őket a konkrét paraszti földéhség, földosztási követelések iránt. Éppúgy, ahogv nyilván az államhatalom Budapestről nézve oly nyomasztónak tekinthető fölénye mellőztette el a nemzetiségi politika mélyebb figyelembevételét. Mint ahogy tulajdonképpen ugyancsak e széles budapesti munkásbázis által adott vagy adottnak vélt lehetőségek ellenkező irányú túlbecsülése volt az, mely jelentősen befolyásolta a párt baloldali ellenzékét is: az anarchoszindikalistákat éppúgy, mint az osztályharc határozottabb érvényesítését követelő baloldali radikálisokat; hiszen támogatásként ők is mindketten elsősorban a budapesti munkásságra számíthattak. Mint ahogy nem véletlen az sem, hogy a vidéki szervezetek sokszor erősen radikális hangvétele is többnyire bizonyos nehezen körvonalazható, inkább hangulati, általános fő város-ellenességgel is párosul; a fővárost számukra részint a vezetőség centralizáló hajlamai, részint a budapesti osztályharc szerintük — s részben nem is alaptalanul — kedvezőbbnek tartott és mindenesetre mutatósabb eredményeket biztosító feltételei is jelentik. Pártpolitika és ennek sajátos budapesti tényezői: az összefüggések részletes vizsgálata és bizonyítása további kutatások feladata kell hogy legyen. De talán nem indokolatlan, ha abban, hogy a párt vezetése - minden bírálat vagy támadás ellenére is — a tömegek irányítását korszakunkban végig változatlan tekintéllyel tartja kezében, nem kis részben ismét e budapesti bázis szerepét keressük. Azét a bázisét, melyet a vezetőség tagjai és azok közvetlen munkatársai révén, mint láttuk, nemcsak közvetlenül irányít, de amely e vezetőséggel éppen az említett sokféle előadás, rendezvény, népgyűlés vagy tüntetés révén állandó kapcsolatban is van (amit meg a nagy városi koncentráltság, a kapcsolatoknak akárcsak villamossal is könnyen és gyorsan tartható volta különösen alkalmas elősegíteni). S e támogatás nemcsak Budapestnek az országos politikára gyakorolt közvetlen nyomása, de — s a párton belül - már csak azáltal is érvényesül, hogy Budapest az ország legnagyobb s a párt irányvonala szempontjából döntő kongresszusokon önmagában is erős, sőt, az elővárosokkal együtt néha túlsúlyt is jelentő szervezeteivel csaknem egyedül is képes megadni a vezetőségnek a szükséges többségi támogatást. A gazdasági fejlődés gyors kibontakozása és nyomában a társadalom gyorsuló átalakulása, mélyülő osztályellentétei, ennek során pedig egyre sűrűbb politikai válságai is, elsősorban Budapesten, előbb-utóbb túlfejlődnek azon a fokon, melyen feszültségeik pusztán az olyanfajta polgári reformista kezdeményekkel, mint amelyeket a város liberális várospolitikája nyújtani tud, feloldhatók lennének. És ha a párt politikájában 1913 tavaszától hanyatlás vagy legalábbis megtorpanás látszik is, kétségtelen, hogy a világháború kitörésével előálló teljesen új helyzetben súlya — mint a munkásságnak (hibái ellenére is) vitathatatlanul egyetlen képviselőjéé szükségképpen újból növekedni fog. Készen áll-e erre a párt - és mennyiben? — és mennyiben kivált Budapesten? A választ erre a fővárostörténetnek immár a világháború alatti alakulása fogja megadni.18