Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

Hosszadalmas lenne akár csak egyszerűen felsorolni is mindazokat a tüntetéseket, megmozdulásokat, melyeken át a most következő, a világháborúig nyúló másfél évtizedben Budapestnek a szociáldemokraták vezette munkássága felemeli szavát az országos politikának minden, a munkás de rajta keresztül már az ország minden lakosa — sorsát és helyzetét akárcsak közvetve is érintő problémájában. Mert e politikai harc nagy, és mindvégig a küzdelem központjában maradt fő kérdése : az 1905— 06-os politikai válság idején a kormány rosszhiszemű taktikája által még elérhető közelségbe is hozott általános titkos választójog mellett, a párt szívós, állandó aprómunkával tapogatja ki a közérdekűnek bizonyuló, a munkásságnak valamilyen formában húsába vágó egyes, akárcsak időlegesen aktuális, de akkor pillanatnyilag szervező erőt képviselő problémákat is. 1902-ben az uralkodói civillista felemelése, a hadsereg létszámának emelése; 1905-ben az orosz forradalom és a Patyomkin matrózainak Budapestre érkezése; 1906-ban a klerikalizmus szervezkedése, a plurális választójog terve; 1909-ben a Monarchiának a Balkán-háború bonyodalmaiba készülő beavatkozása; az önálló magyar bank kérdése, a Franciaországból (majd 1910-ben a Portugáliából) kiutasított szerzetesek befogadása; 1911-ben a korszerű népoktatás és a tanítók helyzetének javítása, a dohányárak emelkedése és a sajtószabadság elleni támadások, a drágaság és a lakbéruzsora; 1913-ban ismét a háborús készülődések: mindez egyaránt alkalmas eszközként szolgál a tömegek hosszabb-rövidebb ideig tartó mozgósítására és egyúttal a fennálló rendszer bírálatára, leleplezésére. Állandó és folyamatos politikai harc ez, egyre nagyobb és nagyobb tömegeket mozgatva meg, csúcspontjain olyan hatalmas tömegmegmozdulásokkal, mint 1905. szeptember 15, a választójogot követelő ,,vörös péntek", 1906. október 10., a 81 ezer fővárosi munkást egynapos figyelmeztető sztrájkba állító ,,vörös csütörtök", és 1912. május 23., a „vérvörös csütörtök": e napok egyre növekvő tüntető tömegei és a tüntetés által kifejezett konfliktus erősödése is jól érzékelteti a mozgalom növekvő erejét, de elkeseredését is. A vérvörös csütörtök eseményei, melyek Budapest az első világháború előtti munkásmozgalmának csúcspontját jelentik, nem igényelnek részletesebb leírást. A parlament felé vonuló tüntető munkásság útjában minden eddiginél erősebb karhatalommal kerül szemben. A kifejlődésében meggátolt tüntetés délutánra kisebb-nagyobb tüntető csoportok és a karhatalom a város területén szétforgácsolódott heves összecsapásaiba megy át, helyenként már egy forradalom előszeleit is éreztetve, hevenyészett barikádjaival — annál is inkább, mert a harc másnapján a csukott gyárkapuk és rajtuk a sztrájkolok kizárását hirdető feliratok csak még nagyobbra növelik az elkeseredést. De ez az elkeseredés világos, konkrét politikai cél híján tehetetlen: indulatai, keserűségei már csak értelmetlen rombolásba fulladnak mikor a pártvezetőség 24-én este, megérezve, hogy az események irányítása már kicsúszik kezéből, leállítja a végül is reális eredmény nélküli, de a munkásság erejét bemutatva annak önérzetét és elkeseredését a jövőre magasra felfokozó hatalmas megmozdulást. A parlament munkáját Tisza kíméletlen energiája az uralkodó osztály érdekeinek megfelelően brutálisan, de konszolidálta: még 1912 folyamán törvénnyé lettek a véderőjavaslatok, az év végén pedig a kivételes állapotról szóló törvény; elfogadtattak az ohstrukciót lehetetlenné tevő új házszabályok; sor került a parlamenti karhatalom megszervezésére: szeptemberben az ellenzéket már ez távolítja el a parlament épületéből. Az év utolsó napján végül beterjesztik az új, a Munkapárt igényeinek megfelelően igen korlátozott választójogi törvényjavaslatot, mely 1913 márciusára mint az 1913. évi XIV. te. válik törvénnyé. 1913 őszén pedig benyújtják az új, a sajtószabadságot erősen megszorító sajtótörvényjavaslatot is; 1914 áprilisában a Munkapárt többségének szavazataival ez is bevonul a törvénytárba. A párt válasza a vérvörös csütörtököt követő két évben minderre részint a választójogi küzdelem fenntartása, részint pedig a kormány immár egész politikája elleni általános bizalmatlanság ébren tartása és állandó fokozása. A párt 1912. június 5-én törvénytelennek nyilvánítja a Lukács Tisza kormányzatot, 1912 második felében pedig'már egymást követik az újabb népgyűlések, tüntetések. A párt 1913. januári rendkívüli kongresszusa ennek, a vérvörös csütörtökkel csak újabb erősítést kapott általános és tovább növekvő elégedetlenségnek sodrában mondja ki: a néhány napja benyújtott új választt)jogi törvényjavaslattal szemben felhatalmazza a pártvezetőséget, hogy a tervezet ellen annak és az azt benyújtó kormánynak eltűnéséig minden jónak talált eszközzel küzdjön, és utasítja arra, hogy kellő pillanatban kihirdesse az egész országra kiterjedő tömegsztrájkot. Február hónap Budapesten az erre a végső nagy erőpróbaként tekintett sztrájkra való készülődésnek és a hatóságok biztonsági intézkedései nyomán kibontakozó egyre elviselhetetlenebb feszültségnek jegyében telik el. De a polgári ellenzéki pártok a döntő pillanatban meghátrálnak és — végül is helyes osztályösztönnel kitérnek a parlamenti harc provokálása, ill. az ehhez, erre hivatkozva, ezt alátámasztani tervezve csatlakozó politikai tömegsztrájk kirobbantása elől. A párt viszont, mely azzal, hogy egész politikájának központjába a választójogot állította, végül is (szinte észrevétlenül) a polgári politika módszereibe és korlátaiba kényszerült bele, most, éppen mozgalmának csúcspontján, már nem is lesz