Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

A város előtt álló problémáknak megfelelően olyan képzettséggel, érdeklődéssel és igényekkel, melyeket Magyarországon ekkor még csak a polgári radikalizmus, ill. legalábbis a modern nyugati polgári eszmeáramlatok hatása alatt álló értelmiségi körökben lehetett megszerezni és még inkább színvonalon tartani: a polgári radikális baloldal nem egy jeles személyisége, sőt olyan exponáltán szocialista beállítottságú tudós is, mint Szabó Ervin, így kerül most a főváros alkalmazásába. A főváros új várospolitikai feladatainak éppen legerőteljesebben a társadalom felé forduló elemeiben a polgár legmodernebb és legprogresszívebb elvei szerinti megoldás lép elő (gondolunk akár a program keretében végrehajtott építkezéseknek a konzervatív eklektikus építészeti stílussal való teljes szakítására, akár a Fővárosi Könyvtár állományában vagy a Pedagógiai Szeminárium tananyagában érvényesülő modern gondolatokra, vagy és talán legszélesebb körben hatva: a várospolitika bázisainak, a városi törvény tervezetében az általános titkos választójog alapján javasolt kiszélesítésére, és a bizonyos szempontból a nagytőke extraprofitját is leleplező községesítésekre). Mindez egyrészt nagyban megerősítette Bárczy népszerűségét, politikájának tömegbázisát, másrészt ugyanakkor a fővárost a konzervatív erők támadásának is céltáblájává tette: elsősorban a parlamentben és a konzervatív sajtóban, ahol — mint azt Vázsonyi 1912-ben keserűen kifejteni kényszerül — minden más, fővárosát becsülő és szerető országgal ellentótben divattá lett Budapestet valóságos szemétládának tekinteni, amely minden bűnnek, erkölcstelenségnek és korrupciónak melegágya. Persze mint a fiatal Molnár Ferenc fogja nem kevésbé keserűen megállapítani — magából a budapesti lakosságból is hiányzik a város szeretete, a lokálpatriotizmus: a város még túl friss, népessége még elég szervetlen ahhoz, hogy kifejlődjék benne az összetartozás tudata és valamilyen közös hagyomány érzése. Es ha éppen Vázsonyi volt az, aki a korrupció lagúnái felett úszó város jelszavának feldobásával hosszú időre megfogalmazta ezt az érvet, most maga lesz kénytelen megvédeni a várost e vádaknak első jelentkezése ellen arról az oldalról, ahonnan alig néhány év múlva Budapestet a bűnös városként fogja majd tetemre hívni az ellenforradalom. Természetes, hogy a városfejlődésnek ilyen, az új várospolitika által annyira meggyorsított átalakulásán és modernizálásán is megfigyelhető kibontakozása nem maradhat hatás nélkül a város gazdálkodására sem, már csak a fejlődés során, annak mintegy előfeltételeként jelentkező beruházások hatalmas pénzügyi igényei, de ugyanakkor az új várospolitikát pénzügyi vonatkozásokban is jellemző új megoldások keresése folytán is. A városi A gazdálkodás új korszakát elsősorban a város vagyonának további erőteljes növekedése gazdálkodás érzékelteti. A város 1895-ben még csak 305 millió koronás vagyonának értéke 1913-ra eléri uj utjai a

millió koronát (ezenbelül

a községi alapé 272 millióról 675 millióra emelkedik). A községi alapon belül ez utóbbi 1913. évi összegből azonban az ingatlanok értéke már csak 481 millió, és a haszonvételi jogok becsértéke is csaknem változatlanul marad, 18 év alatt alig 80 ezer koronával emelkedve 6 millió 878 ezer koronára. A jelentős emelkedésben az ingatlanok mellett egyre nagyobb szerepet az olyan tételek játszanak, mint a főváros vagyonához tartozó felszerelések, anyagok, melyeknek értéke az 1895. évi mintegy 2 millió 300 ezer koronáról még a hétszeresnél is valamivel nagyobb összegre: közel 17 és fél millió koronára emelkedik. A vagyon növekedésében a legnagyobb tételt azonban a város ún. cselekvő tőkéinek és cselekvő hátralékainak óriási, az 1895. évi mindössze kb. 22 és fél millióról 1913-ra mintegy 167 és fél millióra, közel nyolcszorosára történt növekedése adja ki. A magyarázatot a vagyonra hárított terheknek mintegy 69 millió koronáról 390 millióra - ebből a kölcsönökből származó tehernek 276 millióra történő hatalmas arányú növekedése adja meg, olyan jelenségként, melynek magyarázatára később még visszatérünk. A főváros községi alapjának rendes és rendkívüli bevételei e periódusban nem kevésbé nagyszabású növekedésről tanúskodnak. 1895-ben mintegy 54 és fél millió koronás összegük 1913-ig meghatszorozódik, 330 millió koronára nő. E növekedésen belül a mintegy 18 és negyed millióról közel 80 millióra emelkedő rendes bevételek 75,7 (1874-ben 82,32, 1890-ben 80) %-át kitevő öt főcsoport egymáshoz viszonyított arányai azonban tovább változnak. Legjellegzetesebb és legjelentősebb az 1890-ben a bevételeknek még 50%-át kitevő négyféle adóbevétel súlyának 1912-ig összesen is 38%-ra, a haszonvételekből származóknak pedig 5%-ról felére való csökkenése; utóbbi azért is feltűnő, mert még a csekély részesedésnek nagyobbik részét is új beruházás, az 1897-ben megnyílt vásárcsarnok bevétele teszi ki. Tovább nő azonban a városi ingatlanokból eredő bevételek részesedése, 10,5%-ról 13,6%-ra, benne immár a város szociálpolitikai programjának keretében megépített kislakások bérével, valamint az új adóalapokat teljes erővel most kihasználó közterületfoglalási díjakkal. Még erősebben nő a városi üzemek bevételének részesedése, az 1890. évi 14,6%-ról 21 %-ra. A pénzügyi eredmények tehát már e néhány szám tükrében is a bevételek immár a városi gazdálkodásból és nem az adópótlékból eredő hányadának mutatják további erős növekedését. Az a körülmény azonban, hogy a községi alap rendes és rendkívüli bevételei a bevételek értékének az 1895. évi kb. 50%-áról 25% alá estek, és az ezeken kívüli bevételek sorában a kölcsönpénzek (50 millió), a tőkeforgalom (92 millió),