Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

53 es fél ezer főnyi országgyűlési választó-jogosult lakosságából mindössze még csak 24 289 vesz részt a választáson: 45%, s az 1905. évi, a szavazók számának maximumát, 32 748 főt eredményező választási részvételi arány is csak 52% — jóllehet ekkor a tét a"^ kormány (országosan el is ért) megbuktatása. A részvételi arány jellemző módon a három leghagyományosabb népességű öreg városrészben, a Belvárosban, a Vízivárosban és Óbudán a legmagasabb (74, 70, 68%); és itt a legszorosabb az eredmény is: a három kerületben összesen is csak 225 a két félre jutott szavazatok különbsége. Legalacsonyabb a részvétel a Lipót-, az Erzsébet- és a Józsefvárosban (38, 38, 44%), ami jól mutatja, hogy a nagy és jól organizált, uralkodó helyzetű klikkek saját híveik mozgósításán túl éppen a többségnek az ellenfél szervezettségétől demoralizált közönyében érdekeltek (ezért nem tartja Heltai lényegesnek a kisebbségi vélemény érvényesítését) bár jellemző, hogy a terézvárosi, politikai szempontból roppant jelentős és rendkívül elkeseredett, igen szoros eredményű Vázsonyi Hieronimy harc részvétele is csak 65%,-os volt; 35% teljes közönyével. Az 335. Vázsonyi Vilmos 1910. évi választáson azután, mely a Munkapárt cégére alatt a hajdani kormánypártot juttatja ismét kormányra, a réwszvételi arány vissza is esik: a 23 334 szavazó a választójogosultaknak csak 30%-át képviseli. A megnőtt közöny jól tükrözi a választóknak a koalíciós politikából való kiábrándultságát, de ugyanakkor változatlan ellenszenvét a szervezkedő Munkapárttal szemben is: végül is a tömegeket vonzó programot felmutatni már képtelen egész polgári politika csődjét. Sajátos, bár éppen a városházi politika megélénkülése folytán nem meglepő jelenség viszont az érdeklődés bizonyos megnövekedése ez iránt a városházi politika iránt. Vázsonyiék politizálása szélesebb rétegeket vont be a városi ügyekbe, és a közvetlen helyi hatalmasságok megbuktatásával a városházi politika némi megváltoztatásának most felfedezett lehetősége megnövelte ezek aktivitását is. Persze ez is csak viszonylagos, hiszen bár a községi választók jegyzékein, melyekre 1897-ben még csak 21 780 fő vétette fel magát, 1903-ban már 34 345, 1906-ban 40 127 nevet találunk, és ez 1910-re is alig 1200 fővel csökkent ez az arány az országgyűlési választók létszámához kéj>est még mindig csekélyebb (1903-ban annak éppúgy csak kb. 64%-a, mint 1906-ban, 1910-ben pedig mintegy 52%,). A tényleges községi szavazók száma azonban már e lemaradás ellenére is erősen megközelíti az országgyűlési képviselőválasztókét: utóbbiak 1901-ben 24 289, 1910-ben 23 334 fős létszámához képest ugyanekkor 19 825, ill. 18 922 főnyi városi szavazóval — egy aktív politikai mag kezdődő alakulásának jeleként. Es hogy itt nemcsak a törzsfőnökök által megszervezett szavazókról van szó, jól mutatja a IX—X., az V. és a III. kerület: a demokraták, ill. Springer megszervezte kispolgárainak 84, ill. 82%-os szavazási részvétele. A legalacsonyabb részvételt Vázsonyi már biztos kerülete, a Terézváros (31%) mutatja. A várospolitikának egy alkalmilag aktiválhatóvá vált réteg mellett azonban nagy részében végül ugyancsak továbbra is közönyös tömegháttere méltán és az előző korszakhoz képest még jobban nyugtalanítja a főváros politikai irányítóit. A makacsul kívülmaradók ugyanis továbbra is, és immár a munkásmozgalom és a polgári radikalizmus erősödésével egyre jobban a teljes bizonytalanságot jelentik számukra: azt a réteget, amelyről — benne a szegény és radikalizálható kispolgárság és alkalmazotti elemek növekvő arányával — egyre kevésbé lehet tudni, mikor és mire válik mozgósíthatóvá, s mely t ömegévei a fővárosnak akár az országos politikai életben kialakult álláspontját éppúgy, mint belpolitikai szerkezetét bármikor megrendítheti. Es mivel e veszély az osztályellentétek a századfordulóra oly rendkívüli erejű kiélesedésével nagyon is reálissá válik, könnyen érthető lesz a várospolitika útjának az az alakulása is, melyre annak intézőit a viszonyok alakulása és kivált az 1905-ben kirobbanó általános politikai válság rá fogja téríteni. Ha a millenniumot követő évtized budapesti várospolitikájának első felvonása az 1900-as ^ városh évek legelején itt, a sajátlagosan várospolitikai pártalakulatok megjelenésével ér véget, a az 1905 második felvonás, melynek az 1905 1906. évi politikai válság, majd a koalíció uralmának évei 1906. évi szolgálnak hátteréül, valamennyi politikai csoportosulás gyors és éles konfliktusok közötti Púikat tut r , 1 i- , ' > t>• '1 1 j ' 1

válságban mozgását es a frontok tisztázódását hozta magával. A konfliktus kiindulásául 1905. június 28-án a fővárosi közgyűlés az ellenzék választási győzelmének ellenére kinevezett Fejérváry-kormánnyal szemben, engedve az országos köz-