Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

334. Márkus József polgármester, majd főpolgármester szavazattöbbséggel szerzi meg magának mandátumát, vigasztalhatja az, hogy a Belvárosban magának Tiszának többsége is csak 55 szavazat — igaz, hogy egy másik, bár ellenzéki gróffal, Andrássy Gyulával szemben. E politikai labilitás érvényesülésének előreláthatólag új, bár kipróbálásra már nem került lehetőségeit nyitja meg korszakunk végén az új választójogi törvény (melynek alapján azonban már soha nem választottak), mely Budapest képviselőválasztóinak számát (legalábbis elvben) 128 ezerre, képviselőinek számát pedig az eddigi 9-ről 22-re emeli. Természetes, hogy a fővárosi választók állásfoglalásának ilyen változásai érezhetőkké válnak a — mint láttuk lényegében azonos társadalmi alapon mozgó fővárosi városházi politika alakulásában is; sőt, immár a fordított esettel is találkozunk. Radocza parlamenti vereségét ui. kétségtelenül Vázsonyi községi demokrata pártjának 1894-ben történt megalakulása és programjának nagy hatása készítette elő. S ha ez a Radocza-vezette csoport befolyását a VI. kerületi várospolitika irányításában még nem törte is meg egészen, mindenesetre óvatosságra intette a hatalomban levőket. Legjellegzetesebb példája ennek az az emlékirat, melyet 1898-ban Heltai Ferenc állít össze a belügyminiszter megbízásából, azoknak a munkálatoknak kapcsán, melyeket egy új fővárosi törvény megalkotásának anyagaiként a belügyminiszter készíttet. Heltai, kinek szerepét a fővárosi törzsfőnökök között már korábban megismerhettük, alaposan átgondolt és a külföldi viszonyok alapos ismeretéről tanúskodó elaborátuma a budapesti várospolitika központi problémáit a törvényhatósági bizottság és annak összetétele, az összeférhetetlenség, a községi választás, valamint polgármester és tanács feladatkörének átformálása körül látja sűrűsödni. E problémák megoldására a törvényhatósági bizottság taglétszámának 120-ra való csökkentését fontolgatja, de cinikusan bevallja, hogy ez rengeteg sértődéssel járna, s a jelenlegi létszám fenntartását javasolja — ami mellett sokakat lehet kielégíteni. A választójog bővítésének sem híve, de a főváros fizetett alkalmazottainak még a jelen választói rendszer mellett sem adna községi választójogot. A virilizmust viszont ő is szükségtelennek tartja, már csak a kormány erős felügyeleti joga folytán is, mely amúgy is megfékezheti a túl radikálisnak bizonyuló közgyűlést; szűkítendőnek tartja viszont az összeférhetetlenség körét, hogy jelentéktelen ügyek miatt ne legyen valaki összeférhetetlennek minősíthető. A választásokat titkos szavazással javasolja megejteni; fenn kívánja tartani a közigazgatási kerületenkénti választás és a kerületek lélekszámához arányosított számú képviselő-testületi tagság rendszerét. A kerületi, illetőleg lajstromos választás híve, mert a közgyűlési tagok létszámának csökkentése esetén is 120 kis választókerületben történő egyéni választási harcok mellett az ,,utcakirályok';, a legszűkebb helyi érdekek érvényesülésétől tart. Nem ért egyet a kisebbségi képviselet gondolatával azért, mert Vázsonyiékról tudomást nem véve úgy látja: még nem léteznek elvi alapon csoportosuló városi pártok. A községi választók jegyzékét ugyancsak hivatalból tartja összeállítandónak, úgy mint a képviselő-választói jegyzékekét; így elkerülhető lenne, hogy amint az a törzsfőnökök csoportjainál szokásos meghatalmazottak párthíveik százait írathassák be a lajstromba, míg mások esetleg kényelmességből nem törődnek felvételükkel. Jellegzetes annak a már közel húsz éve a nem kevésbé konzervatív Steiger Gyula által felvetett javaslatnak visszatérése, mely a törvényhatósági bizottság ügykörének és hatáskörének jelentős részét egy 20—25 tagból álló operatív, sűrűn ülésező városi választmányra ruházná át. Ugyanilyen jellegű az a javaslata is, mely a polgármestert és az alpolgármestereket nem a városházi hivatalnokságból kívánja választani, hanem a törvényhatósági bizottság tagjai, tehát független egzisztenciák közül. Heltai feleslegesnek érzi a tanács kollektív hatósági jogkörét, ezt meg kell szüntetni: az ügyeket az illető ügyosztályvezetők kiadmányozzák. Eltörlendőnek tartja a főpolgármesteri állást és a törvényhatósági bizottság határozataival szembeni fellebbviteli, ill. felügyeleti jog megszorítását. Végül a Közmunkatanács megszüntetésére tesz javaslatot. A javaslat, mely reformokról beszélve végül is gondosan, okosan és szinte észrevétlenül a fennálló rendszer minden, a várospolitika uralkodó csoportjai számára lényeges elemét fenntartja, közülük csupán a virilizmust hajózva ki, ennek fejében viszont változatos módokon szűkítve a városvezetés társadalmi ellenőrzésére is jogosult — bázisát, ugyanakkor erősítve, tágítva az adminisztráció befolyását, egészében jellegzetesen tükrözi a városházát a vezető kerületi törzsfőnökök révén kezébe vett nagykapitalista csoport igényeit a városigazgatás A polgársúg bontakozó ellentétei a várospoliiikában