Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

Tulrai», lulu % proletariátus lakásviszonyai válság és a drágulás hatására elsősorban ezek a rétegek menekülnek majd az adósságcsinálásba. A valóban gyengén fizetett fővárosi tanítóknak 1901-ben 3 166 330 korona összfizetésük mellett 1 741 489 korona bejelentett adósságuk van; a főváros hivatalnokai és tisztviselői közül ugyanakkor 169-nek fizetése áll bírói végrehajtás alatt, 1903-ra 505-en mintegy 2 600 000 korona adósságot vallanak be. 1905-ben, a válság mélypontján mintegy 8 ezerre becsülhető a Budapesten a fix fizetésesek terhére eszközölt fizetésletiltás, összesen kb. 5 millió korona értékben; bár a letiltások fele, jellemzően az adósok szerény anyagi helyzetére, de éppen emiatt fizetésképtelenségére is, 200 korona alatt van. A zálogház, a részletesek, a hitelszövetkezetek uzsorakamatjaikkal s a lóverseny és a sorsjáték által kínált reménység mind megjelenik most, mint ennek a válságnak vámszedője: potenciális segítője, de valójában csak súlyosbítója. Még fokozottabban ez a helyzet a munkásosztálynál, ahol mint láthattuk, még a csak gyengén fizetett kistisztviselők fizetési szintjét is csak a jól kereső művezető átlagbére éri el, mely 1914 tavaszán heti 50 korona körül jár. De mit tegyen a munkás, akinek átlagbérét a Szakszervezeti Tanács éppúgy, mint a Fővárosi Statisztikai Hivatal, optimálisan heti 29 32 korona körül látja akkor, mikor 1914 közepén, a világháborúnak szó szerint előestéjén, a férjből, feleségből egy 12, egy 7 és egy másfél éves gyermekből álló munkáscsalád heti 71 400 kalóriával való ellátása és összes egyéb kiadásai (ideértve a viszonylag olcsón számított szoba-konyhás lakás bérét is) heti 42,68, évi 2317 koronát tettek ki. Mert míg a polgárnál és a kispolgárság felsőbb rétegénél a társadalom ilyen válsága a már a polgári társadalomszerkezet kibontakozásának korára kialakított életmódnak egyáltalán megtartásáért folytatott küzdelemben jelentkezik, addig a proletariátus nagy és egyre növekvő tömegei számára még mindig egyenes vonalúan ott folytatódik, ahol az 1896 táján, a várostörténet előző periódusáról szólva elhagytuk: a mit sem enyhülő, nyomasztó lakásviszonyokban, s ezek megoldásaként a harcban az emberi lakáskörülmények megteremtéséért, a lakások zsúfoltságának megszüntetéséért, fellazításáért; a polgári-városi életmód alapfeltételeinek kiterjesztéséért a proletariátusra is. Ennek nehézségét azonban a bérek alakulásának ós a lakbérek állandó emelkedésének ismeretében az általános drágulás viszonyai között nem kell bővebben magyarázni. Mert már a századfordulóra világossá válik az is, hogy a budapesti ember rendkívül drágán lakik: lakbérei Európa legmagasabb lakbérei, s a drágulás kibontakozása óta ezek nemcsak hogy állandóan emelkednek, de az emelkedés elsősorban a kislakás döntő többségében proletár bérlőjét sújtja. Míg 1900 és 1906 között a középnagyságú lakások lakbére csak 20 30%-kal emelkedett, a kislakásoké már a 45%-ot is elérte, s az 1900-as évek végéig az még további 20- 40%-kai nő. Az 1908. évi XXIX. te. miniszteri indokolása annak beismerésére is kényszerült, hogy Budapesten a lakbérek csupán az utolsó három évben 14 millió koronával emelkedtek. Természetes, hogy ilyen körülmények között nem csökken a lakások, kivált a kisebb lakások zsúfoltsága sem. A világháború előestéjén, 1911-ben — hogy a lakásnyomornak csak legfontosabb adatait idézzük nemcsak hogy 402 ezer budapesti ember egy- és további 207 ezer ember kétszobás kis, nagyobbrészt udvari lakásokban (s közülük 285 ezren egyszobás és udvari lakásban), hanem egyetlen szobában 273 ezer ember harmad- vagy negyed-, további 290 ezer ember pedig négynél többedmagával lakik — és Budapest lakosságából 300 ezer ember albérlőként vagy ágyraj áréként, illetve ilyeneknek főbérlőjeként, szállásadójaként idegenekkel kénytelen egy fedél alatt élni. Az ilyen zsúfoltság és az albérlő-ágybérlő rendszer legnagyobb részben ismét 324. Túlzsúfolt proletár lakás a századfordulón