Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

A forradalom első fél esztendejében meglehetősen összetartó polgárság kebelén belül tehát akár március előtt - most ismét három egymástól világosan elkülönülő csoport körvonalai lettek láthatóakká. Az egyik oldalon elkülönültek az ellenforradalom fegyveres támadásának megindulását megkönnyebbüléssel, sőt lelkesedéssel fogadók, Koller Ferenc tanácsnok úrtól kezdve le azokig a névtelenekig, akik szeptember közepén az utolsó rőfig felvásárolták a pesti üzletekben kapható fekete-sárga pántlikákat, hogy ha sikerül összeszorított foggal kiböjtölniük a császári csapatok bejövetelét, külsőleg is kellőképpen kimutathassák majd, kikhez szítanak. A másik oldalon elkülönültek a polgári átalakulás ügyének meggyőződéses hívei, a Szilágyi Istvánok, Tóth Gáspárok, Molnár Györgyök, Kuzman Pejakovicok és társaik, akik ha az elmúlt hónapokban nagyrészt a baloldal ellen irányuló megnyilatkozásokkal tűntek is ki, most, a veszély láttán, a liberális nemesi politikusok zöméhez hasonlóan maguk is készek lettek kezet fogni a radikálisokkal s vélük együtt szállni síkra az ellenforradalmi támadás elhárításáért. S végül e két (számszerűen nem túlságosan jelentős) csoporttól egyaránt elhatárolódott azoknak a polgároknak a serege, akiket függetlenül attól, hogy rokonszenvvel avagy ellenszenvvel vagy éppen közömbösséggel viseltettek-e a polgári átalakulás ügye iránt — mindenekfölött saját személyes biztonságuk izgatott, s akik ezért — mint például a már szeptember 10-én beteget jelentő óbudai bíró, Graf Lipót legszívesebben a föld alá bújtak volna, hogy a szembenálló felek egyike mellett se kényszerüljenek elkötelezni magukat és így megmenekedjenek a másik fél felülkerekedése esetén rájuk leselkedő megtorlástól. Hogy az ilyesféle lapítási hajlandóság milyen széles köröket kerített hatalmába ekkor, arról mindennél jobban árulkodtak a városi közgyűlések, hiszen a közgyűlések túlságos látogatottságnak eddig sem örvendtek, most azonban valósággal elnéptelenedtek, úgyhogy a pesti városházán azoknak a városi képviselőknek a számát, akiknél kevesebbnek a megjelenése esetén a közgyűlések elvesztették volna határozatképességüket, már szeptember 23-án tizenkettőre — azaz a képviselők teljes számának huszadrészénél is kevesebbre — voltak kénytelenek leszállítani. Ami mindazonáltal nemcsak kiábrándulást kelthetett a forradalom kitartó híveiben, hanem másfelől megnyugvást is, megnyugvást tudniillik abban a tekintetben, hogy a jövőben a közgyűlések, amennyivel kisebb létszámúak lesznek a korábbiaknál, annyival nagyobb odaadással fogják viszont felkarolni a forradalom érdekeit s kiváltképpen nagy ügybuzgalommal fognak megfelelni annak a képviselőház szeptember 11-i ülésén Kossuth javaslatára elfogadott határozatnak, amely az ország törvényhatóságait újabb honvédújoncok sietős kiállítására kötelezte. S kétségtelen, hogy az efféle remények nem is voltak merőben jogosulatlanok,57 ámbár kétségtelen az is, hogy ha éppen a forradalom fegyveres erőinek megszervezése érdekében a városi hatóságok szeptembertől kezdve többet tettek is, mint előzőleg, eredményeik e téren továbbra sem vetekedhettek azoknak a magánosoknak az eredményeivel, akik vélük párhuzamosan most is egymás után láttak hozzá szabadcsapatok alakításához. 2. AZ ELLENFORRADALMI ERÖK ELSŐ ROHAMÁNAK VISSZAVERÉSE A pesti szabadcsapat-szervezők közül szeptember első felében leginkább a pénzügyminiszté- Újabb rium egyik titkára, Szalay László vált ki: ez az idős férfi (aki nem tévesztendő össze az azonos nevű centralista politikussal, Magyarország ekkori frankfurti követével) augusztus 23-án kezdte meg Hunyadiról elnevezett - részint gyalogosokból, részint lovasokból álló szabadcsapatának a szervezését, s szeptember 13-ra már Össze is toborzott másfélezer önkéntest (főleg értelmiségiekből és munkásokból kivált építőmunkásokból , továbbá a Budán állomásozó gránátoszászlóalj magyar nemzetiségű katonáiból, akik szeptember elején hátat fordítottak a császári hadseregnek), úgyhogy csapata 15-én már útnak is indulhatott a Dunántúlra, az ott Jellacic elől egyelőre harc nélkül visszavonuló magyar sereg megerősítésére. S közben munkához látott Pesten egy Josef Makk nevű tüzérőrmester is, akinek meg az volt a terve, hogy a Radikal Kör védnöksége alatt egy önkéntes tüzérséget fog létrehozni; az ő fáradozásait azonban már kisebb siker kísérte, a kezdet kezdetén ugyanis az ő csapatába szintén százával jelentkeztek a város ,,értelmesb lakói", magát a tábort ellenben 25-én már csupán tizenhatan tisztelték meg közülök személyes megjelenésükkel is. De ha Makk vállalkozása eszerint gyakorlatilag kudarcba fulladt is, ezért a kudarcért nyomban kárpótlást szolgáltattak mások. így mindenekelőtt Perczel Mór, aki a nyár folyamán szintén a kormánypolitika baloldali ellenzékéhez csatlakozott s ezzel összhangban lemondott a belügyminisztérium rendőri osztályának vezetéséről is, most pedig a Hunyadi-csapat táborba szállásának másnapján, 16-án megkezdte egy újabb, Zrínyiről elnevezett szabadcsapat szervezését s egyetlen hét elteltével már további mintegy kilencszáz önkéntest vezényelhetett a táborba. Es a szeptember folyamán szabadcsapatokhoz csatlakozó pestiek köre ezzel sem merült ki, hiszen 18-án színre lépett a Franciaországból idetelepült Frédéric Lafite is, s két héten belül