Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

1904. évi hasonló szempontú, de jobban részletezett összeírás tanúsága szerint) elég sajátosan metszette: iparosoknál felezve a segéd nélkül és harmadolva a segéddel dolgozó réteget (ahol a jövedelmet végül is jórészben nyilván bedolgozók alkalmazása emelte fel a megkívánt színvonalra); kereskedőknél 24 korona adó körül húzva meg az alsó határt. Egyedül a különböző kategóriájú köztisztviselők és kisebb inertekben a szabad foglalkozású értelmiség kategóriájában találkozunk csaknem teljes választójogosultsággal, ami érvényesül a szabad foglalkozású értelmiség ,,szakképzett alkalmazott"-ainak (ügyvédbojtárok, magán-építőirodákban alkalmazott mérnökök stb.) kategóriájában is. 1904-ben a szabadfoglalkozású értelmiség 3266 főnyi csoportjából 789, kb. 25 % még nem rendelkezett választójoggal; az emelkedést — ha nem is a teljes létszám választó jogosultságáig - 1910-re nem kell rendkívülinek tartanunk. Megfelelően azonban a fővárosi társadalom jellemző polarizálódásának, a szakadék a választó- A

polgárság jogosultak vagy másként nevezve: a legtágabban értelmezett polgárság és a kívül rekedtek f

eßodesenek között igen széles és egyre szélesedik. Amit már az összes népesség az adószolgáltatás nagysága ' " szerinti kategóriáinál láttunk: a választó jogosultságnak nagyjából megfelelő magasabb és a legkisebb vagy adót éppenséggel már nem is fizető kategóriák között csak aránylag keskeny réteg fekszik; a már a polgárság köszöbét átlépett elemek közvetlen utánpótlása már korlátozott — mintha a fejlődés minden energiáját a választójogosultak rétegének létrehozásával ki is merítette volna. 1910-ben az önálló kereskedők, iparosok, közlekedési vállalkozók, ingatlantulajdonosok összesen 33 410 főnyi csoportjából 26 888-an adóztak 50 koronán felül; ennél kisebb összeggel már csak 6522-en. Ami jelentheti (és részben nyilván jelenti) azt is, hogy olyan vállalkozást, ami már 50 koronánál is kevesebb adóra kötelezett, nem is érdemes fenntartani. De újból rámutathat arra is, hogy, mint már említettük, a gazdasági életben önálló egzisztenciaként való felemelkedés útja korszakunkra erősen leszűkül: a társadalom nem igényel (mert nem is bír) többet a már meglevőknél — lehetőséget biztosítva viszont ezeknek arra, hogy újonnan jelentkező konkurrenseiket eleve visszaszorítsák. Jellemző, hogy a klasszikus polgári társadalmi fejlődés ilyen kifulladását maga az uralkodó osztály is már érzi, de egyúttal azt is tudja, hogy a választójog kiterjesztésénél az önálló egzisztenciák keresgélése helyett milyen irányba kell fordulnia. Az 1913. évi XIV. te, a tudatos társadalomszervezés e roppant jellemző műve, a választójogi reform során a korábban oly merev, adóösszeg szerinti cenzust rendkívül fellazítja — bevezeti viszont helyette az iskolai képzettség kritériumát. A választójog korhatárát középiskolai végzettség esetén 24, különben 30 évre emeli, s ezen belül a választójogot vagy egyszerűen középiskolai végzettséghez vagy 6 elemihez és 2 korona államadóhoz, illetve rendszeres állandó foglalkozáshoz vagy csupán írni-olvasni tudáshoz (de ekkor már 20 korona állami adóhoz) köti; analfabéta csak 40 korona adóval lehet választó. Budapesten ezek az intézekedések a számítások szerint a választójogosultak számát kb. 70 ezer fővel emelik (miközben — jellemzően Budapest társadalmának az országoshoz viszonyítva jóval kedvezőbb műveltségi viszonyaira az egész országban az emelkedés a budapestinek csak alig több mint tízszerese, 800 ezer fő volt). A 70 ezer főből mintegy 42 ezret az ipari, kereskedelmi, közlekedési munkásság, 4 és fél ezret a közszolgálati altisztek soraiból várnak; ugyané területeken az önállók közül már csak mintegy 8 ezer, a magántisztviselők közül meg csak mintegy 4 ezer, az előmunkások és művezetők kategóriájából is csak 2 és fél ezerfőnyi bővülésre számítanak. A többi növekedés apránként szétforgácsolódik a többi foglalkozási-vagyoni kategóriák között. Ám a valóságban Budapest választójogosultjainak száma 1914-ig 1912-höz viszonyítva csak 46 ezer fővel, 128 710 főre fog emelkedni: az 1913-ban 930 ezerre becsült össznépesség közel 14 %-a ez. A világháború előestéjére tehát a budapesti polgárság fejlődésének egy határozott szakasza is lezárult. A millenniumra funkcióikban kiteljesedett polgári középrétegek továbbfejlődése tovább lassul; a budapesti társadalom ezeknek a funkcióknak mennyiségi bővítésére már csak kevéssé képes, keretei megmerevednek, utánpótlása is megakad: a polgárság még viszonylagos nyitottságát is elveszítve, zárt réteggé válik. A polgárságot igen nyersen ugyan, de a választójogosultakkal azonosítva, e rétegen belül a növekedés erősödése, súlypontja korszakunkban egyre rohamosabban a kispolgárságra tevődik át: alkalmazottakra, alsóbb hivatalnokokra, később a munkásság elitjére olyan elemekre, és főleg olyan tömegben, melyeket végül a valódi középrétegek már egyre kevésbé lesznek képesek nemhogy magukba olvasztani, de még magukhoz hasonítani sem. Ezzel pedig kiélezve immár a polgárságon belül azokat az ellentéteket is, melyek a világháború elejére már e réteg politikai magatartását is egyre erőteljesebben fogják befolyásolni. S ha az, hogy a polgárság utánpótlását ilyen módon korunkra elsősorban a kispolgárság fogja adni, önmagában még nem is lenne meglepő, a polgári középréteg fejlődésének ilyen kifulladása egyre erősebb fénnyel világítja meg a budapesti városfejlődés egészének már a millenniumkor érezhetővé vált gyenge oldalait is. Azt, hogy a város tőkés fejlődésének gyors, ám még 48 előttről jött tőkeerős, széles polgári középrétegek hiánya, illetve gyengesége folytán kezdettől fogva a nagytőke, majd a finánctőke túlsúlyával jellemzett kibontakozása mellett a polgári középré-