Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918
A népesség megoszlása nemek és kerületek szerint a főváros nem bennszülött lakosainak közel 1/5-e most is a Dunántúlról származik, magvában a Fejér, Veszprém, Komárom, Esztergom megyék alkotta területtel: a főváros lakosainak 1890-ben 8,9, de még 1910-ben is 9,4%-a ezekről a területekről érkezett. A Duna- Tisza közéről Pest megye és Bács-Bodrog megye törvényhatósági jogú városaival együtt 1890-ben 10, 1910-ben pedig már 10,6%-ot, az egész Duna—Tisza közi táj pedig 1910-re 14,4%-ot ad hozzá Budapest népességéhez. És húsz év alatt is mindössze csak 1,1%-kai (11,6%-ról 10,5%-ra) csökken a város harmadik nagy népességforrásának, a nyugati Felvidéknek részesedése — ám nyilván magyar nyelvű tömegükkel a táj Budapestre vándorlóinak legnagyobb hányadát adó három megyének, Pozsonynak, Nyitrának és Barsnak részesedése változatlan maradt; ez bevándorlóik számának növekedését is jelenti. A keleti Felvidék korábban sem nagy hozzájárulása a főváros lakosságához 4,8%-ról 3,8%-ra csökken. Erősen megnő viszont a Tisza bal partjának, a déli Tiszántúlnak számszerűleg továbbra is csekély többletet kifejező aránya (3% — 4,8%). Erdély részesedése az 1890. évi 1,5%-ról csak 1910-re nő 2,9-re, de még ekkor sem több 25 és félezer személynél. Egészében tehát a bevándorlás Budapesten továbbra is a hagyományos területekről és a hagyományos arányokban folytatódott tovább. Ezen belül 1910-ben is megfigyelhető a vidék thj. városainak a falusiakénál nagyobb arányú Budapestre vándorlása: e városok közül ugyanúgy, mint 1890-ben, 1910-ben is Székesfehérvár (4188), Győr (3548), Kecskemét (3521), Szeged (3681) küldik a legtöbb lakost Budapestre. A külföldiek száma korszakunkban erősen tovább csökken, főleg a Németországból származóké, de az osztrák tartományokból érkezőké is: nyilvánvaló összefüggésben a város megmagyarosodásával. A népesség nemek szerinti összetételében Budapest hagyományos enyhe, az országos átlagnál végig magasabb nőtöbblete (ami most is a városban időlegesen tartózkodó női házicselédek igen magas számának — 1910-ben közel 68 ezer főnek — következménye) továbbra is megmarad. 1890 és 1910 között megindul viszont a város bizonyos megöregedése. Ez egyelőre a munkaképes korú lakosság növekedését nem érinti; a 15 — 40 évesek aránya 50,5%-ról 53%-ra emelkedik ami Budapestet még inkább az ország legmunkaképesebb városává teszi: hiszen e korosztály aránya az országos népességben 37,6%. Az öregedést még csak nem is a 60 éven felülieknek e húsz év alatt 5,3- 5,4%-on való stagnálása érzékelteti. Az öregedésre a 15 éven aluliak arányának erőteljes csökkenése utal, az 1890. évi 26,9%-ról az 1910. évi 23,5%-ra; ugyanakkor az országos arányok e legifjabb generációban 35,3%-ot, az öregeknél 8,2%-ot mutatnak. Ezzel összhangban áll az a körülmény is, hogy nőtöbblete ellenére Budapest továbbra is Magyarországnak legkevésbé házasságban élő városa, és bár házasságon kívüli lakosainak 1910. évi 58,4%-os aránya az 1900. évi 60,3%,-hoz képest már némi csökkenést mutat, az országos 53,4%-os átlaghoz képest mégis igen magas. Hogy ugyanakkor egy évtized alatt a házasságok számának e gyenge emelkedése ellenére is erősen visszaesett a gyermekek száma, az jól érzékelteti annak a folyamatnak megindulását, melynek az első világháború előtti végpontján az éles szemű kortárs már a meddő Budapestről beszélhet. Ami e népességszám-növekedésnek a kerületek közötti megoszlását illeti, hatalmasra növekszik az egyes kerületek 1869-ben még aránylag egymáséhoz közel álló, egymásét még kétszeresen sem felülmúló lélekszámainak különbsége is. 1900-ra a Belváros népességszáma az Erzsébetvárosénak még 1/7-ét sem teszi ki - - ugyanakkor csak a VI—VII—VIII. kerületek összes népességszáma már több, mint az egész fővárosi népesség fele. Pedig 1900-ra már általában minden kerületben lelassul a népességszám-növekedés, jellemző módon csak az I. és III. kerületet kivéve, melyek még nagy, kevéssé urbanizált, és így ha nem is színvonalas, de olcsó lakhelyül szolgáló, vagy pedig (és ez főleg az I. kerületre áll) villanegyed kiépítésére alkalmas területekkel rendelkeznek: így a korszakra már a gazdasági élet vizsgálatának tapasztalatai szerint is sok szempontból jellemző, szinte robbanásig kiélesedett polarizálódás mindkét pólusának igényeit ki tudják elégíteni. A népességszám ilyen növekedéséhez persze nagyban hozzájárul a halálozási arányszám további, s immár egyre rohamosabb csökkenése. Ha ez 1890-re az 1874. évi 43%0-ről még csak 29,2%0 -re szállt is le, 1910-ben már csak 18,5%0 , s a valóságban az arány még kedvezőbb, hiszen Budapest saját halálozási arányát (16 %0) a kórházaiban elhunyt vidékiek száma növeli meg. A csökkenés fő tényezője egyes járványos betegségek mortalitásának 1890-hez képest további aránylagos csökkenése: így a növekvő népességszám ellenére is a halálokok között a tüdő vész esetek száma viszonylagosan megállapodik, a bélhuruté hasonlóképpen, a tífuszé egyenesen visszaesik. Jelentősen csökkent a csecsemőhalandóság is. De hogy mindez mégsem valamely egyedülálló, sajátosan budapesti fejlődés jele, jól látszik abból, hogy Budapest az európai városok halálozási arányszáma szerinti rangsorban 1896 és 1905 közötti 21., illetve 22. helyéről 1906—1910-re így is a 25. helyre esik vissza; a városi lakosság egészségéért folytatott világméretű versenyben ez Budapestnek még mindig nem túl jó. az átlagosnál gyengébb felkészültségét bizonyítja. A tulajdonképpeni Budapest népességszám-növekedésének ilyen lelassulásával szemben a korszak az elővárosi övezetnek minden eddiginél nagyobb arányú benépesedését hozza magával
