Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918
ható) minden ipari főcsoportban (a jelentéktelen papírgyártást leszámítva) nagyobb hányada található a 20-nál nagyobb munkáslétszámú üzemekben, mint vidéken. Budapest fölénye a munkáslétszámot illetően különben főleg a gépgyártásban és nyomdaiparban volt általános arányszáma feletti, amellett (konfekcionáló manufaktúrái révén) a ruházati iparban. 1910-ben ezekhez csatlakozott az építőipar is; az elővárosok ipari fejlődése a gépipari munkáslétszám arányát növelte még nagyobbra. A textilipar azonban minden nagysága ellenére sem volt elég erős ahhoz, hogy a vidék néhány hatalmas textilgyárával szemben Budapestnek valamilyen nagyobb súlyt adjon. Az iparnak a kor technikai eredményei folytán legfejlődőképesebb iparága, az elektromosipar egyrészt, a kultúra és általában a társadalmi tudat alakulását leginkább befolyásolni képes iparága (a nyomdaipar) másrészt: bennük elfoglalt irányíté) helyzete révén korszakunkban Budapest pozíciója Magyarország gyáriparában még vezető szerepét különben más iparágakban is biztosítani képes mennyiségi fölényén túl is szilárdan megmaradt, A gyáripar A gyáriparnak ez a jelentős fejlődése területileg jórészben továbbra is beilleszkedett Buda-Nagy- peg ^ m ^ r a millennium korára elég határozottan kialakult ipari negyedeinek abba a települési térképén rendszerébe, melyben az egyes negyedek sajátos profilját először a nyersanyagforrásokhoz összeköttetést biztosító Duna vagy a vasúti fővonalak betorkollásának közelsége, majd az egymás mellé település folytán megkönnyített kooperáció lehetőségei ekkorra már — mint láthattuk kétségtelenül eléggé meghatározták. A budapesti gyáripar korszakunkban létesülő vagy már régebbi alapítású, de most modernizálódva terjeszkedni kívánó üzemei jelentős és egyre nagyobb részükben most is a városból kivezető főútvonalak vagy a Duna-part körül kialakult, Újpest irányában egyre tovább húzódó észak-pesti, a dél-pesti, valamint a Kőbánya körül és felé kiépülő iparvidékek még üresen álló telkein építik fel műhelyeiket, raktáraikat, szerelőcsarnokaikat. A kilencszázas évek elején az észak-pesti iparvidéken mintegy 40 50 100 munkásnál többet foglalkoztató üzem dolgozik. Főútvonalán, a Váci út mentén kifelé haladva egymás után sorakoznak a Duna felőli oldalon a Pick, a Graepel, a Wörner, a Vulkán, a Magyar Általános Villany, a Linzer, az Eisele, a Láng, a Gugler és Forrai, valamint a Csavargyár épületei, telepei, palánkjai — a másik oldalon, a Nyugati pályaudvar hosszan elterülő kerítései után, túl a Lehel (a mai Élmunkás) téren az EMÁG, a Nicholson, a Szivattyú- és Gépgyár, a Magyar Acél, a Roessemann és Kühnemann, a Podwinecz és Heisler (korszakunkban már Budapesti Malomépítészeti és Gépgyár), a Jutafonó és Szövő, a Hirsch és Frank, továbbá a Schlick gyárak csak itt a Váci út mentén kb. 7000, az egész iparvidéken összesen mintegy 12 000 munkással. Kőbánya gyárai közül csak a hatalmas, a korszakunkban tovább bővülő Ganz, a MÁV AG és az Északi Főműhely 1907-ben közel 8 ezer munkást foglalkoztat; további 6 ezer munkás a sörgyárakban és téglagyárakban dolgozik. Az 1907-ben kb. 9 ezer munkást foglalkoztató dél-pesti iparvidék fővonalának, a Soroksári útnak egyik oldalán a Duna-parti teherpályaudvar vágányai és raktárai húzódnak, másik oldalon a nagy gőzmalmok: a Molnárok és Sütők, a Gizella, a Concordia, a Hedrich és Strauss, a Hungária. Itt áll az egyik gázgyár, de vannak itt élelmiszeripari és vegyigyárak is: a Flóra Szappangyár, a Herz Szalámigyár, a Margaringyár — éppúgy, mint a Budapesti Ásványolaj gyár és a Heidelberg-féle vegyigyár. Már a városhatár felé a Fegyver- és Gépgyár szerelőcsarnokai magasodnak; mögöttük a Kén utca vegyigyárainak: a Hungáriának és a petróleumiparnak kéményei füstölögnek. A főkapujával idenyíló Közvágóhíddal együtt csak ezen az egy útvonalon a gyárak mintegy 5 ezer munkást foglalkoztatnak. Budán elsősorban most is Óbuda, a városegyesítés korának „magyar Lyon"-ja ad szállást a nagyiparnak. Főleg a bécsi út mentén sorakoznak a nagy téglagyárak, a cementgyárak, de itt találjuk a Lujza-malmot is — és ott, ahol a hegyek már kezdenek visszahúzódni, a Lajos utca végében összesűrűsödve a Goldberger-gyárat, a Kartonnyomót, tovább a Dohánygyárat, a rakparton a Leipziger-gyárat és a Hajógyárat — 1907 táján mintegy 5500 munkással. A kültelkeken így egyre erősebb iparosodással ellentétben korszakunkra a város mind sűrűbben beépített belterületén a korábban ott letelepült nagyipar üzemeltetése már egyre gazdaságtalanabbá válik. Részint a szállítás lesz egyre körülményesebb a nagyra nőtt forgalmú, zsúfolt belterületi utcákon, részint a környék lakossága és nyomásukra a hatóságok is egyre sűrűbben lépnek fel az üzemek zaja, bűze, füstje ellen; ami azonban a legdöntőbb: megszűnnek vagy legalábbis aránytalanul drágábbá válnak a belterületi terjeszkedés lehetőségei. így nemcsak hogy új nagyüzem nem jön létre a belterületen, de a legnagyobbak egy része megkezdi kitelepülését a belterületről, telkét bérházak építéséhez adva el. A belterületen már csak a kis- és középüzemek, műhelyek maradnak vissza, összesen is csak kb. 13 ezer munkással - ezen belül a nagyipari jellegű iparágak üzemei közül teljes egészében jóformán csak a nyomdaipar, mely 1907-ben mintegy 5 ezer munkást foglalkoztat. Azt az igyekezetet, amellyel korszakunk fejlődő budapesti gyáripara terjeszkedési területet keresett magának, végül jórészben ugyanaz indokolja, amit már a közlekedési centralizáció
