Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

és az elővárosi övezet gyáriparára vonatkozó adatainkat így összevonva, a világháború előestéjén 1890-hez viszonyítva a budapesti gyáripar nagy- (100-on felüli munkáslétszámú) üzemei számának immár három és félszeresére, munkásaik számának közel négyszeresére való emelkedéséről beszélhetünk. Ezen belül azonban az 1900-as évek már nem jelentik sem a fejlődés egész ütemének, sem a koncentráció fejlődésének megtorpanását: Budapest, ill. az elővárosi övezet gyáripara 1900 és 1910 között minden vonatkozásban szabályosan megkétszereződik, miközben a munkásságnak az 1000 munkásnál többet foglalkoztató vállalatokban 1890-ben még csak 1/4 része, de 1900-ban és 1910-ben már egyaránt 1/3 része tömörül össze. Ugyanakkor azonban, legalábbis a szorosan vett Budapest vonatkozásában, a kisipar munkáslétszámának aránya is emelkedik: az egy 20 munkásnál kevesebbet foglalkoztató műhelyre jutó munkáslétszám átlaga, mely az 1890. évi 2,19-ről 1900-ra 1,32-re zuhant, 1910-re már 1,78-ra nő. Ez azonban a növekedés a nagyiparban megfigyelhető méreteinek még így is erősen alatta maradt. A gyáripar s ezen belül a valódi nagyipar, a nagyüzemek döntő fölényét Budapest ipari struktúrájában már nem lehet elvitatni. Ha végül mindezt a fejlődést immár az ipar főcsoportjaira és 100 munkásnál népesebb üzemeire is lebontva vizsgáljuk, a kép világosan a kilencvenes években megindult gyáripari fejlődés egyenes vonalú kibontakozását mutatja. Ez mindenekelőtt a gépipar mind üzemei, mind munkásai számát tekintve első helyének megszilárdulását jelenti ugyanakkor azonban ezen belül már az elektromosipar jelentőségének roppant megnövekedését is. Az élelmiszeripar ugyancsak szilárdan áll a második helyen, megtorpanását azonban jól mutatja, hogy a valódi nagyipari fejlődésre módja már nincs: míg a gépiparban 1900-ban is már hót, egyenként 1000 munkásnál többet foglalkoztató üzem volt (összesen 13 114 munkással), s ez a szám 1910-ig kilencre nőtt, 18 804 munkással — addig az élelmiszeriparban a változást e kategóriában mindössze két nagyüzem összes munkáslétszámának mindössze másfélszáz fővel való növekedése jelenti, s a nagyobb szabású fejlődés már csak a 300- 500 munkással dolgozó középüzemek vonatkozásában jelentkezik. A fejlődés arányát illetően utánuk következő sokszorosító-, valamint a kő-, föld-, agyag-, majd a vegyipar fejlődésében e tíz év alatt ugyancsak a középüzem típusa erősödik meg; a nyomdaiparban és a kő-, föld-, agyagiparban az 500 —1000 munkás közötti kategóriák, utóbbinál ezenkívül 1910-re egy kategóriával lejjebb, de a nagyüzemi kategóriákban is új üzemek jelennek meg. A középüzem erősödik meg 1910-re a vegyiparban is (láthatóan kisebb cégek felemelkedése révén) éppúgy, mint a faiparban. Ennek immár csak 7. helye világosan mutatja a város faiparának a lemaradását a nagyiparon belül: a fafeldolgozó vállalatok részint a széntüzelés térhódításával tűzifát vágó funkciójának csökkenését, ugyanakkor az épületfa-feldolgozásnak egyre inkább az erdőgazdaságokba való kitelepülését, maguknak a faiparral sokáig egybekötött építőipari vállalkozásoknak pedig — itteni ranghelyüket és egyúttal a várostörténetben jelentőségüket ' is megadó munkáslétszámukat tekintve — ugyancsak a munkahelyekre való széttelepülését. Az építőipar - mely persze nem is tekinthető gyáriparnak - különben is sajátságos típust jelent a fejlődésben. Számai jól mutatják, hogy a tulajdonképpeni építőipari tevékenység sok középnagyságú, de valódi üzemi formákat kialakítani mára munka természetéből következően sem képes vállalkozás, valamint jómódú kőművesmesterek között van szétforgácsolva; körülöttük mint mag körül alakulnak ki az alkalmi, faluról feljött napszámosok, segédmunkások nagyobb csapatai. Az arányt jól mutatja, hogy 1911-ben Budapesten 2948 tanult kőművest foglalkoztattak és 19 870 segédmunkást. A válság kibontakoztával a foglalkoztatottság e szakmában azonnal 270l-re, ill. 6762-re szállott alá világosan a segédmunkások rovására. A finánctőke Budapest gyáriparának ilyen mind mennyiségileg, mind minőségileg, korszerűségre nézve a főváros országosan élenjáró fejlődése nem meglepő módon már korán felkeltette a hazai fináncgyanparaban ^Q^e érdeklődését:

a hazai nagyiparba történt, fő vonalaiban már ismertetett nagyszabású behatolásukban a sajátosan budapesti nagyipar kezdettől fogva jelentős szerepet játszott. Megfelelően azonban annak a nagy lendületnek, mellyel a budapesti nagybankok éppen korszakunkban országos vezető pozíciójukat megszilárdítják, de azoknak a hatalmas hiteligényeknek is, mellyel a nagyipar elengedhetetlen továbbfejlesztése jár (hiszen pl. csak a Magyar Pamutipar két rekonstrukciója közel 4 millió koronás beruházást igényel) — melyet azonban a gyáripari nagy profit gyors visszatérüléssel biztat —, a bankok behatolása Budapest gyáriparába rendkívül meggyorsul. 1900-ra a Hitelbank már Budapest négy legnagyobb gépgyárát (Fegyver- és Gépgyár, Danubius Gépgyár, Ganz és Társa, Rt. Diesel-motorok számára) tartja birtokában, összesen kb. 10 ezer munkással, emellett , mint már láttuk, öt (köztük három budapesti) malomból álló malomkonszernnel is rendelkezik. 1906 táján nyilván megirigyelve a Hazai Banknak a Goldberger-gyárat megszerző akcióját —• a textilipart is bevonja érdeklődési körébe: megvásárolja az Óbudai Kartonnyomót, 1907-ben pedig a Magyar Pamutipart. A Kereskedelmi Bank először a vegyiparban épít ki magának pozíciókat (s e kört 1900 körül már olajipari érdekeltségekkel is bővíti), azután 1896-ban az Egyesült Villamossági Rt. megalapításá-