Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918
húzódott az ipari vállalatok alapításától; 1896-ban jelentősebb iparvállalat Budapesten nem is alakult. E pangás 1897-ben és 1898-ban tovább tartott, sőt erősbödött; 1898 második felében Budapesten építőipari válság lépett fel, 1899-ben Lánczy Leó már országos gazdasági stagnálást emleget, az év vége felé már pénzhiányról is beszélnek. 1900-ra azután a válság az iparban átterjedt a vas- és gépiparra, majd végül beletorkollott az 1900-as évek elejének nagy európai válságába: a tőkék felhalmozódása és új tőkék beáramlása az iparba több évre leállt, ill. lelassult. A budapesti ipari részvénytársaságok száma is esik, részvénytőkéjük csökken; más vállalatok alaptőkéjüket szállítják le, kisebb vállalatok, gyengébb részvénytársaságok egy része pedig tönkremegy; még a gépipar olyan cégei is, mint a Ganz vagy a MA VAG, lelassítják termelésüket. Megállnak a budapesti építkezések, ennek folytán 1890 és 1903 között csaknem felére csökken a budapesti építőanyag-felhozatal, az építőanyag-iparban, kivált pedig a téglagyártásban, ahol a válság legkorábban éreztette hatását, a termelés a korábbinak éppenséggel csak töredékére zuhan. A válság, melyet az 1905 07. évi politikai válság is súlyosbított és elhúzott, 1906-tól kezdett oldódni, hogy helyét átadja egy, az akkori európai viszonyokkal már nagyjában azonos ütemű, bár ahhoz képest mintegy két évvel később induló újabb fellendülésnek. A válság ilyen oldódását a hazai ipar szempontjából hosszabb távon is elősegítette az 1907. évi új, már harmadik iparfejlesztési törvény. Eltérőleg azonban a korábbi törvénytől, ez máijóval nagyobb lehetőséget teremtett a kormánynak az ipartámogatáshoz; nem határozta meg tételesen a támogatandó iparágak körét, hanem azt a mindenkori gazdasági érdektől tette függővé — amellett most lehetővé vált a szubvencionálás már működő gyár esetén is termelésének bővítése, ill. új termelési ág bevezetése érdekében. Megjegyzendő, hogy a szubvencióikat elsősorban a textil- (57%), majd a vas- és gép- (12%,), végül a vegyipar (5,9%) kapta meg. Az így minden tényező néhány óv alatt egyre inkább érvényesülő összhangjától támogatott ipari fellendülés a budapesti gyáriparban is csakhamar nagymértékben éreztette hatását. A budapesti ipari részvénytársaságok száma az 1904. évi 155-ről már 1907-re is 230-ra, tőkeerejük 348 millióról 460 millióra nőtt, majd a konjunktúra további kibontakozásával 1909-re elérte a 517 millió koronát. A részvénytársaságok száma 1910-re elérte a 289-et, s bár részvénytőkéjük némileg csökkent, az osztalékok, melyek az 1896. évi 6,1%-ról 1902-ben 4,6%,-ra szálltak alá, csakhamar regenerálódva 1907-re 6,9, 1910-re pedig már 8,2%,-ra nőttek fel. Az ezután következő két esztendő még magasabbra emelte ezeket a mutatókat. Az ipari részvénytársaságok száma 1913-ban már 373 volt, a részvénytőke elérte a 727 millió koronát, az osztalék azonban az előző évi 8,6%-ról már 6,1%-ra zuhant — összhangban a 13,4%-ról 9,4%-ra esett nyereségekkel. A válság, melynek megismétlődését a burzsoázia nemcsak az állami támogatás kiharcolása, hanem kartellek alakítása, monopolszervezetek létrehozása révén is el kívánta kerülni, ismét bekövetkezett. Méghozzá nagyjából az előzőéhez hasonló tünetek között: a fogyasztás gyorsan lecsökkent, az eladhatatlanná vált áruk árcsökkentést idéztek elő, ez csökkentette az ipari tőkebefektetések növekedését, majd a már befektetett tőkéket is. Több kisebb üzem csődbe ment, megnőtt a teljes és még inkább a részleges munkanélküliség, ami végül is a kört bezárva, tovább csökkentette a fogyasztást. A válság 1914 nyarán kulminált, mikor eldördült a szarajevói revolver. Az így két válság közé fogott, mintegy nem egészen egy évtizednyi konjunktúra nagy méretei révén mégis alkalmas volt arra, hogy Budapest gyáriparának szerkezetében — mint arra már utaltunk - jelentős mennyiségi és minőségi változásokat idézzen elő. Mert ha Budapest iparának legfontosabb és legjelentősebb ágai e periódusban is változatlanok maradtak (vas-, fémes gépipar, élelmiszeripar, nyomdaipar, építőipar — hozzászámítva az építőanyag-gyártást), egymáshoz való arányuk, viszonyuk már érezhetően megváltozott - végeredményben a világháború előestéjére Budapest egész nagyipari profiljának nem csekély megváltozásával. Iparágról iparágra részletesen végigkísérni ezt az egészében olyan nagyszabású, ha részleteiben olykor egyenetlennek is bizonyuló fejlődést, meghaladná tárgyalásunk kereteit. így meg kell elégednünk egyes elemeinek csupán rövid jellemzésével. Az élelmiszer- & malomiparban Budapestnek, továbbra is az ország legnagyobb malomipari területi konipar centrációjának nagymalmai korszakunkon végig megőrizték vezető szerepüket a Monarchia határain túlra irányuló, ám már csökenő mennyiségű hazai lisztexportban — és igen jelentős, bár már nem túlnyomó a részesedésük az országnak a Monarchia osztrák felébe irányuló lisztkivitelében. Mindez azonban, termelésüknek bár aránylag már csak szerény növekedésével, s munkáslétszámuknak 1890 és 1910 között 3400-ról 4144 főre történt emelkedésével párosulva sem fedezhette el a kezdődő stagnálás képét és a lassú hanyatlás perspektíváját. A malmok termelése ugyanis aránylag egyre drágább lett: részint a Baross-féle, már említett tarifapolitika megkönnyítette a malomipar és a lisztkivitel területi decentralizációját (mely végül összefüggésben állott a budapesti gabonakereskedelem hanyatlásával is), az őrlési forgalomnak 1900-ra bekövetkezett megszüntetése pedig a korábban is hatalmas mennyiségben beáramié), most pedig csökkenő hazai nyersanyag helyett még nagyobb szerepre hivatott balkáni gabonát őő2