Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

polgárok örökébe lépő képviselők kilétén kívül a tanácstagok kilétéről is közvetlenül dönthettek, s ráadásul megszűnt a tanács felsőbbrendűsége is, amennyiben a városok viszonyait szabályozó 1848 : XXIII. törvénycikk a magisztrátust a tanácstagokból és a képviselőkből együtt alakítandó közgyűlés felügyelete alá helyezte. Ezért keltettek hát a választási előcsatározások oly nagy érdeklődést a testvér-városokban s közülök is mindenekelőtt Budán, ahol már április végén—május elején kezdtek kijegecesedni a választásokon egymással megmérkőzni készülő pártszerű csoportosulások. Amely pártszerű csoportosulásokról persze tudni kell, hogy mivel a jó budaiakat az országos politika nagy kérdései meglehetősen kevéssé érdekelték, egyáltalán nem e nagy kérdések törésvonalai mentén határolódtak el egymástól, hanem szerfölött szűkkörű réteg-érdekeket és személyi törekvéseket juttattak kifejezésre: egyikük, amelynek Karl Jakobson állott az élén, s amely elsősorban a Víziváros kézműves iparosait tömörítette, azért verekedett, hogy a város ügyeinek intézésére nézve a jövőben ne a lelépő tanács által mindenkor elsőbbségben részesített ingatlantulajdonosi és hivatalnoki érdekek, hanem a kézművesek érdekei legyenek irányadóak, s hogy ezért a jelenlegi városi vezetők közül egy se viselhesse tovább tisztségét; másikuk, amelynek a hangadói viszont éppen e lelépő városi vezetők voltak, s amely főleg a Várban és a Krisztinavárosban élő nagyszámú hivatalnokra és ingatlantulajdonosra támaszkodott, Jakobsonék törekvéseivel ellentétben érthetően azon buzgólkodott, hogy a városvezetés eddigi irányvonala és személyi összetétele továbbra se menjen át számottevő módosuláson; s e két szembenálló csoport között helyezkedett el végül a harmadik, amely nagyrészt tabáni kereskedőkből tevődött össze, s amely maga is a városi vezetés valamelyes felfrissítését kívánta, de a Jakobsonék követelte teljes személycsere gondolatát már túlzottnak ítélte. A három csoport közül számszerűen legerősebb Jakobsonéké volt, abszolút többséggel azonban ez sem rendelkezett. A választások kimenetele tehát azon múlott, hogy a közbülső csoport támogatását sikerül-e majd elnyernie a két szélsőség valamelyikének és, ha igen, melyiküknek sikerül. Komolyabb erőfeszítést azonban a közbülső csoport lekenyerezésére csak a vezetést eddig középkori patríciusok módjára gyakorló ingatlantulajdonosi és hivatalnoki csoport tagjai tettek, amennyiben emezek — bármennyire ellene voltak szívük mélyén még a legcsekélyebb személyi változásnak is — már eleve lemondtak arról, hogy valamennyi lelépő városi vezetőt újra jelöljék, eleve lemondtak például még az eddigi polgármester, Oeffner Ferenc újrajelöléséről is. Ez pedig úgy látszik - elegendő is volt azoknak a megnyerésére, akik részleges személycserét kívántak ugyan, de csupán részleges személycserét kívántak. A május 27-én megkezdett tisztújítás alkalmával tehát Jakobsonék egyetlen jelöltjének sem sikerült szótöbbséget szereznie, s a város polgármestere az eddigi tanácsnokok egyike, Johann von Walheim, a város főbírája pedig ismét az eddigi főbíró, Franz Schreiber lett. S a városkapitányi székbe új ember került ugyan Andorffy Károlynak, a Pester Zeitung egyik munkatársának személyében, ő azonban határozottan liberális nézeteket valló férfiú lévén, éppúgy nem volt a feudális kézműiparosok párthívének tekinthető, amint a feudális patrícius-polgári érdekek felkarolói közé sem volt számítható. Ami meg a most hat főnyiről kilenc főnyire bővített tanácsnoki kart illeti: ebbe kétharmadrészt szintén régi városi tisztviselők vagy hivatalnokok jutottak be ekkor, de bejutott három új ember is, mégpedig két ügyvéd és egy ingatlanaiból élő polgár, Jakobsonék bizalmának letéteményesei közé azonban ezek sem voltak sorolhatóak. Ezért a kudarcért pedig Jakobsonék csak június 1-én, a 167 városi képviselő megválasztásakor kárpótolhatták magukat némileg. A kéj)viselőket ugyanis — a tanácstagoktól eltérően nem együtt választották meg a város szavazópolgárai, hanem kerületenkint külön-külön, és így Jakobsonéknak, akik a legnépesebb s ezért legtöbb — 51 — képviselő választására jogosult városrészt, a Vízivárost szilárdan a maguk kezében tartották, módjuk nyílott arra, hogy az itteni mandátumok összességének megszerzésével kereken 30 %-os képviselethez jussanak a képviselőtestületen belül. Ámbár a patríciusi csoport ennek ellenére biztosítani tudta magának a képviselői helyek többségét is, amennyiben végül nemcsak a Várban és a Krisztinavárosban kaparintotta meg az összes képviselői mandátumot, hanem az Országúton és Újlakon nemkülönben, s a jelek szerint csupán a 42 tabáni mandátumon kényszerült megosztozni a két szélsőség között elhelyezkedő mérsékeltebbekkel. A budai céhpolgárok tehát végeredményben a képviselőválasztás kimenetelét sem fogadhatták kitörő lelkesedéssel, de a képviselőválasztás kimenetelét nem fogadhatták kitörő lelkesedéssel a polgári átalakulás ügyének barátai sem. Mert, igaz, a képviselői mandátumok ötödrésze most olyan emberek birtokába került, akiknek polgárjoguk nem volt, akik tehát a város ügyeibe eddig még formálisan sem szólhattak bele. S, igaz, az értelmiség képviseletének részaránya most jóval nagyobb lett, mint amekkora a feloszlott választottpolgári testületen belül volt. Amint az is igaz, hogy a céhpolgárság rétege most alig 43 %-os képviseletre tett szert a városatyák gyülekezetében, máról holnapra elveszítette tehát azt a biztos (58 %-os) többséget, amellyel a választottpolgári testületen belül rendelkezett. Csakhogy az ingatlantulajdonból élő városatyák