Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

kezén megindulé) rohamos bomlását - és ennek megfelelően ezen eszmevilág irodalmi vetületének, a még az abszolutizmus korában is uralkodó népnemzeti irányzatnak is egyre mélyülő válságát. így azután ez a budapesti irodalom lesz kezdeményezője és mindvégig hangadója is az irodalmi műfajok a hazai valóság reálisabb megválaszolására alkalmas átalakításának, akár az epikában, akár (egy modernebb életérzés kifejezését is keresve) a lírában, akár a liberalizmus válságában előálló — jellemző módon már a városi-polgári és vidéki-nemesi világ közötti- konfliktusokat tükrözni és ilyeneket alkotni is kész drámai ábrázolásban. És ha ezek a kísérletek a válságsújtotta, és így a polgári társadalomszerkezet kialakításában korlátozott hetvenes években még csak mérsékelt sikerrel járnak is (talán összefüggésben valódi átütő tehetségek ugyancsak nem egészen véletlen hiányával is), a városfejlődés meggyorsulásával jellemzett utolsó századnegyedre az irodalom karakterének képe gyorsan módosul. A Budapesten összpontosult tőkés könyvkiadás által fellendített fordításirodalom és az ennek nyomán egyre érezhetőbb külföldi irodalmi hatások eredményeként megjelenik az orosz realizmus, majd a francia naturalizmus hatása, hogy a kilencvenes évek nagy fellendülésének háttere előtt már az irodalom tisztán városi-polgári törekvései is erőteljes bontakozásnak induljanak, ennek során világnézeti és művészi áramlatok rendkívüli gazdagságával. Mindezt a közönség felé döntő hányadában Budapest könyvkiadása, sajtója és egyre inkább színpada fogja képviselni, a kor Magyarországon legmodernebb és legszínvonalasabb formáiban és a körülöttük kialakuló írói körök tevékenységén át — miközben azonban lassan maga a város is belép az irodalomba, immár nemcsak rejtetten vagy periférikus, harsány vonásaival, hanem egyre inkább valódi környezetével, színhelyeivel, majd problémáival, életérzésével, végül immár sajátosan polgári reflexeivel és igényeivel is. Mert míg a korszak magyar irodalmának ilyen, sokáig még csak láthatatlan budapesti keretbe foglalt útján, a főváros polgári társadalomszerkezetének kiteljesedésével immár összehasonlítva, világossá vált a magyar társadalom hagyományos szerkezetének elavultsága, a város igényei megteremtették azt az irodalmi orgánumot is, mely Budapest művelt polgári értelmiségének hangját és életérzését mutatta fel az elavult szerkezet elavuló irodalmi vetületével szemben: 1890 januárjában megindul Kiss József folyóirata, A Hét, a Budapestben kifejeződő urbanitás és polgáriasság terjesztésének országszerte igen hatásos eszköze. Hatásos már csak azért is, mert A Héttel Budapest irodalma a polgárt még csak a korszakunkra itt már kialakult polgári társadalomszerkezet kiteljesedett keretei közé kívánja irodalmilag is beemelni, tulajdonképpen még kerülve a nyílt konfliktust a társadalom hagyományos vezetőrétegével. A városfejlődés és nyomán a nagyváros a feudális maradványoktól leginkább mentes társadalma azonban ezzel egyidejűleg már olyan problémákkal és főleg olyan formákkal lép be az irodalomba, melyek éles és nyílt ellentétben állnak mindazokkal az eszményekkel, melyeket a bomló, válságba jutott népnemzeti irányzat a bázisául szolgáló társadalmi rétegek vetületeként az irodalomban képviselt, ill. eszményének tartott. És bár ezeket a problémákat e konzervatív közvélemény idegen írók műveiben vagy színpadi alkotásaiban hajlamos volt tudomásul venni, hazai környezetbe ültetve át, realitásukkal igen alkalmasan bizonyítva a hagyományos modell általános érvényének immár megrendülését, szükségképpen váltották ki azt a reflexet, mely ezt az irodalmat és az ábrázolásának keretéül és így ihletőjéül szolgáló nagyvárost a magyar világból elvileg ki akarja zárni. Új erőre kapva, így zendülnek fel most ismét a főváros-ellenességnek már a városegyesítés korában is meg-megszólaló kórusai immár az irodalom vonatkozásában is — és ezen át kiterjeszkedve a városi élet mindazon területére, melyeket ez az irodalom most kezd ábrázolni és értékelni. Ugyanezt a folyamatot, a régi eszmények bomlását tükrözik Budapest korabeli színpadjai is. A régi, a népnemzeti ízlés jegyében álló színpadi műfajok és tematikák fokozatos, de feltartóztathatatlan elhalásáról van szó. A Nemzeti Színházban nemcsak hogy tovább hódít a kor francia színmű irodalma, hanem mikor az első, valóban sikeres magyar tanítvány, Csiky Gergely jelentkezik, kiderül, hogy ő maga is már e franciás polgári világot ülteti át a magyar társadalmi környezetbe. A fővárosi közönség azonban ezt a megmagyarosított francia világot immár nagyon is reálisan hazainak érzi, hogy azután korszakunk végére a színház teljesen természetesen jusson el immár a polgárság válságának olyan a közönség által ha nem is viták nélkül, de azt lényegében már saját világának is érezve természetesként elfogadott ábrázolásáig is, mint amilyent Ibsen tár a néző elé. Ha a Nemzeti Színházban e folyamattal párhuzamosan, de tőle nem függetlenül, a népnemzeti ízlésre oly jellemző magyar történelmi színmű teljes hanyatlása és feltámaszthatatlansága is e változást mutatja, addig a Népszínházban ugyanezt a népnemzeti irányzat ottani profiljának megfelelő műfaj, a népszínmű hanyatlása teszi letagadhatatlanná. A népszínmű már a színház fennállásának legelső éveiben elkezd visszaszorulni, és ha sokáig még nagyjából azonos számú előadással szerepel is, mint nagy vetélytársa, az operett (és itt is elsősorban és sokáig a francia operett), a jelentős számú előadást adó ún. „látványosságok" (az Utazás a föld körül 80 nap