Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

képesített. Mellettük a leányoknak a polgári iskoláénál teljesebb képzést (és elsősorban valószínűleg ,,jobb" társaságot is) adni kívánó szülők igényeinek 1875-től kezdve a hatosztályos felső leányiskolák szolgálnak, lényegében a csak fiúk számára fenntartott gimnáziuméval azonos tantervvel. E leányiskolák száma a millennium évére hétre nő, s tanulóiknak száma, az igény erejére jellemzően, már megközelíti az 1300-at. Az első valódi, nyolcosztályos leánygimnázium a millenniumnak a lányok számára az egyetemi képzést is lehetővé tevő évében fog megnyílni, egyelőre még félig magánkezdeményezésként, az Országos Nőképző Egylet szervezésében. A budapesti fiatal az iskoláztatás fent felsorolt lehetőségein kívül ha megfelelő tehetséggel és persze anyagiakkal is rendelkezett - még hét középfokú (részben magán, részben egyleti fenntartású) zeneiskolában és két magán színésziskolában is folytathatta tanulmányait; ezenkívül hét 1884 és 1896 között alapított, s ugyancsak Budapestre települt egyéb szaktanfolyam is rendelkezésére állt, a jegyzőket képző községi közigazgatási tanfolyamtól a posta, a vasút és a hajózás tisztjeit képző tanfolyamokon át az ápolónőket képző, 1884-ben indult tanfolyamig. S hozzájuk még két olyan magánvállalkozás is kapcsolódott, mely az önkéntesi vizsga letételére készítette elő a leendő tartalékos tisztjelölteket. Nem számítva most már az egyetemeket és a főiskolákat, 1873 és 1896 között Budapest valamilyen alsó- vagy középfokú, rendszeres iskolai képzésben résztvevő tanulóinak száma mintegy 40 ezerről 84 ezerre emelkedett, 110%-kal: ez a szám a népességszám növekedésével arányosnak látszik, következményeként annak, hogy a millennium korának budapesti lakosa számára a városegyesítés korához képest az oktatásnak nemcsak lényegesen kiterjedtebb, differenciáltabb, de ugyanakkor jobb és hatékonyabb képzést is biztosító szervezete állott rendelkezésére, benne az egyes iskolatípusokból való továbblépésnek máris sokféle és változatos lehetőségével — s eléggé nyitottan, legalábbis egy, nagyjából a kispolgárosodás színvonalát jelentő határig. Az oktatás szervezetének olyan fejlődése és kibontakozása ez, mely lépést tart az egész polgári társadalmi szerkezetnek kibontakozásával, megfelelően az ennek részéről az oktatással szemben támasztott igények bővülésének is. Egyszersmind szilárdítva és szélesítve azt az alapot is, melyre a fővárosban összpontosuló központi kulturális funkciók és ezeknek jórészt a magaskultúrát hordozó országos intézményei már itt helyben támaszkodhattak: ahonnan utánpótlásukat kaphatták, s amin tevékenységük első társadalmi reflexeit lemérhették. A fejlődés végső pontján, az eredményeket mintegy összegezve, 1896-ban a 6 éven felüli budapesti lakosoknak már 82%-a (a férfiaknál 89,1, de a nőknél még mindig csak 75,9%) tudott írni-olvasni - szemben az 1870. évi átlagosan még csak 68,5%-kal. Olyan eredmény ez, melyet főleg akkor kell magasra értékelni, ha tekintetbe vesszük, hogy e korban a népességszám túlnyomó hányadában vidéki bevándorlók révén növekedett, akik jórészt igen gyenge műveltségi alappal indulnak el a nagyváros felé és amelyben meg kell látnunk magának a városi társadalomnak roppant tehervállalását is. Mert 1896-ban Budapest 300 iskolájából 169-et a főváros tart fenn, ebből 113 az elemi, 16 a polgári, 35 a tanonciskola; csaknem az egész alsófokú közoktatás terhe ez, az ezekbe az iskolatípusokba járó tanulók 84%-ával. Budapest a főiskolákat kivéve összes tanulójának 70%-át a főváros oktatja: 1896-ra ez évi több mint 2 millió 160 ezer forinttal terheli a főváros költségvetését. Egyetemek, főiskolák, tudományos intézetek, közgyűjtemények, tudományos társulatok; A magassajtó, könyvkiadás, színházak, kiállítóhelyiségek, ének- és zenekarok; az alsó- és középfokú műveltség közoktatás és szakoktatás egyre növekvő számú intézményei: a kulturális intézmények lartalrna e szélesen kiépülő hálózata és a bennük és körülöttük csoportosuló fővárosi értelmiség, mely egy részében egyenesen arra van hivatva, hogy az anyagi és szellemi művelődés legkorszerűbb eredményeit a főváros határain túl, az egész ország számára is elterjessze, hasznosítható vá tegye, ill. modellként képviselje: felsorolásuk, bemutatásuk után is felmerül azonban a kérdés: munkájuk, tevékenységük, hatásuk eredményeképpen végül milyen volt, milyenné lett, mit képviselt az az immár sajátosan budapesti kultúra, művelődés, melyet a városegyesítéssel meginduló és a millenniumig tartó korszakra jellemzőnek tekinthetünk? Az egyértelmű válaszadást nehezíti az a körülmény, hogy e kultúra legjellegzetesebb vonása kezdettől fogva a megosztottság. E megosztottság persze a kor egész polgári kultúrájának is jellemző vonása, de természetes, hogy Budapestnek a hazai polgári fejlődésben minden szempontból betöltött szerepe folytán e kettősség legerőteljesebben és legkiterjedtebben Budapest kultúrájában jelenik meg. Mert míg a kulturális központi funkció a fentiekben felkarolt és bemutatott intézményei által képviselt magyar kultúrának (ill. az ennek irányát tükröző közoktatásnak) bázisa hivatalosan elsősorban az intézmények jó részét fenntartó, ill. befolyásoló uralkodó osztály, gyakorlatilag pedig elsősorban az értelmiség és a jómódú, művelt polgárság - addig emellett létezik egy immár sajátosan budapesti, nagyvárosi, a kulturális tömegjelenségeket felhasználó s azokból kialakított kultúra is, melynek bázisát — érzékeltetve ezáltal ennek jelentőségét is — elsősorban a lakosság legszélesebb tömegei jelentik: a kispolgárság és a munkásosztály.