Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

4. A GAZDASÁGI TEVÉKENYSÉG MEGBÉNULÁSA ÉS A CÊHREFORM Az az egyetértés tehát, amellyel a polgárság a kormánynak a baloldal visszaszorítása érdekében kifejtett erőfeszítéseit fogadta, nyomokban sem mutatkozott meg olyankor, amikor a kormány a polgári átalakulás ügyét az ellenforradalmi törekvések oldaláról fenyegető veszély leküzdéséhez kérte az ország népének segítségét: Batthyányék e nembe vágó felhívásaira — a baloldal elleniektől eltérően — a polgárságnak csupán azok a csoportjai adtak kedvező választ, amelyeket a polgári átalakulás sikeres végigvitele egyértelműen helyzetük jobbrafordulásával kecsegtetett. Ezért volt például, hogy a kereskedők az államkölcsön jegyzés során általában véve sokkal nagyobb áldozatkészséget tanúsítottak, mint a céhbeli mesterek, s nagyobb áldozatkészséget tanúsítottak annak ellenére, hogy az ekkor már hónapok óta tartó és a gazdasági életet hova- ^4 válság tovább teljesen megbénító válság változatlanul őket sújtotta leginkább. elnyúlása és A pesti kereskedői kar helyzetének szorult voltáról különösen sokatmondóan vallott a június elmélyülése elején végbement Medárd-napi országos vásár, amely még a József-napiénál is siralmasabb eredménnyel zárult: gyapjúból például ekkor alig ötödannyi kelt el, mint egy évvel korábban, s az is jóval alacsonyabb áron. így azután kereskedőink továbbra sem igen felelhettek meg fizetési kötelezettségeiknek; s a bajokat még tetézte, hogy júniusra kimerült az osztrák Nemzeti Bank 1 milliós kölcsönkerete is, újabb hasonló kölcsönök folyósítására pedig senki sem vállalkozott. Sőt a számba jöhető pénzintézetek nemcsak hogy mereven elutasítottak most is minden hitelnyitási kérelmet, hanem egyikük, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár egyenesen odáig jutott, hogy júliustól fogva átmenetileg még a nála elhelyezett betétek visszafizetését is kénytelen volt felfüggeszteni. A pesti kereskedők közül tehát, hogy legalább a végromlástól megmenekedjenek, egyre többen kényszerültek hozzányúlni alaptőkéjükhöz, s ezért a pesti szabadalmas nagykereskedők testületének végül is azzal a kéréssel kellett a kormányhoz fordulnia, hogy az egyes tagjai által kimutatandó vagyon alsó határát az eddig 30 ezer forintban megszabott összegről szállítsa le 20 ezer forintnyira. Ha azonban a válságot elsősorban még mindig a kereskedelem sínylette is meg, fellélegezni egyelőre az ipari tevékenységet folytatóknak sem volt okuk. Hiszen az iparnak még abból sem származott semmi haszna, hogy például azok a magánszemélyek, akik rendelkeztek megtakarított pénzzel, védekezni kívánván a pénz elértéktelenedésének veszélye ellen, egyre nagyobb számban adták fejüket ingatlanvásárlásra; akik ugyanis pénzüket siettek telkekbe fektetni, korántsem siettek ezeken a telkeken házakat is építtetni, ellenkezőleg: most még azok is nyakra-főre állottak el építkezési szándékuktól, akik előzőleg már az építési engedélyt is megkapták a (sokszor Szépítési Bizottmányként is emlegetett) Szépítő Bizottságtól. S ennek a következményeit azután nemcsak az építési vállalkozók meg az — ekkor százával és százával utcára kerülő — építőmunkások érezték meg, hanem természetszerűen még az építőanyagiparban érdekeltek is. Annak ellenére, hogy a kormány orvoslásul nagyszabású közmunkák indítását vette tervbe (a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium élére került Széchenyi például előbb azt a régi ötletet melegítette fel, hogy sáncokkal és hajózható csatornával kellene körülvétetni Pestet, majd a Lánchíd budai hídfőjével szemben, a Várhegy alatt létesítendő alagút gondolatával kezdett kacérkodni); hiába támadtak ugyanis a szép elképzelések, ha egyszer hiányzott a foganatosításukhoz szükséges pénz. Ha pedig eszerint a kormány sem segíthetett, még kevésbé segíthettek a bajokon a városi hatóságok, olyannyira nem, hogy példának okáért Buda városa most még annak a forradalom kitörése előtt általa részvényvásárlásra megajánlott 20 ezer forintnak a kifizetését is kénytelen volt megtagadni, amellyel annak idején a Gyáralapító Társaság újlaki gyapjúfonójának tető alá hozását szándékozta megkönnyíteni.42 A válság elhúzódása pedig azzal a következménnyel járt, hogy május végén és június elején Munkásmegkezdett kibontakozni a fővárosi munkásmozgalomnak március óta immár harmadik hulláma mozdulások is. Május 21-én a legnépesebb budai munkásréteg, a közel négyezer itteni szőlőmunkás csoportja a céhreform lépett fel azzal a követeléssel, hogy a kormány tiltsa el a helybeli szőlőbirtokosokat az eddig kuszohm általuk szakmánymunkára alkalmazott környékbeli parasztok további foglalkoztatásától, az ő számukra pedig egyidejűleg eszközöljön ki a jelenlegieknél jóval magasabb napszámbéreket. S ez a próbálkozás eredménytelen maradt, mert a szőlőmunkások követelései természetesen összeegyeztethetetlenek voltak a kormány tagjai által vallott liberális nézetekkel, annál nagyobb sikert arattak viszont a következő napokban a testvér-városok betűöntödéiben dolgozó munkások, akik akár előzőleg a nyomdászok - most sztrájk fenyegetésével a korábbiaknál kedvezőbb bérfeltételeket tudtak rákényszeríteni munkáltatóikra. Az igazi nagy vihar azonban még csak ezután tört ki. Június elején a pesti asztaloslegények közül többen azzal a követeléssel állottak elő, hogy a kormány a céhreformon való hosszadalmas rágódás helyett gondoskodjék béreik azonnali felemeléséről és az öt évnél rövidebb ideje Pesten dolgozó külföldi asztaloslegények haladéktalan eltávolításáról, majd 7-én az illetők a nagyobb nyomaték kedvéért sztrájkot is indítottak, s egyetlen nap leforgása alatt munkabeszüntetésre