Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

kezdik újraéleszteni. Ugyanekkor indul a kovácsok és a kőművesek szervezése; utóbbiaknak 1877-ben már szakegylet! alapszabályai is készen állnak. 1877-ben mozgalom támad szabószakegylet létesítésére, ugyanekkor a vasmunkások is szervezkednek, bár ennek további sorsáról egyelőre nincs adatunk. 1879-ben már bognáregyletet is említenek; önképzőegyletet alapítanak a gőzmalmok munkásai, a könyvkötősegédek, a kocsigyári munkások. Ekkorra sikerül végre jóváhagyott alapszabályokat nyernie a vas- és fémmunkások egyletének. Mindezek az egyletek, szervezetek változatos formákban alakulnak: többnyire betegsegélyző vagy önképzőegyletekként, mivel ezeket a hatóságok könnyebben engedélyezték. Jellemző továbbá, hogy jelentős részben kis-, ill. kézműipari szakmák munkásait szervezik, és ezen belül is elsősorban a szakmunkásokat. De szervezkedésük erős korlátja, hogy kereteik még mindig csak helyiek lehetnek, ami a mögöttük álló erőket — elsősorban területileg szétforgácsolva tartja. Csak 1887-re sikerül majd a nyomdászoknak az országban elsőkként — az egész országra kiterjedő, immár a munkaviszonyokat is ellenőrző egylet megalapítása. Ahogy az így bontakozó tevékenységben, a hivatalosan bevallott jámbor profiltól függetlenül, a politikai elem már kezdettől fogva mindenhol erősen jelentkezik: úgy az egyletek, ill. a társadalmi bázisukban meglevő sajátos tendenciák is csakhamar bázisaiként fognak szolgálni a munkásmozgalom a nyolcvanas években már meglevő különböző frakcióinak. A Külföldi-féle, Frankelnek erősen politikai, osztályharcos vonalával szembehelyezkedő irányzat pl. a gazdasági követeléseket előtérbe állítva, éppen úgy egyes nagy szakegyletekre támaszkodott - mint ahogy más egyletek viszont Frankel mellett tartottak ki; a nacionalista „nemzeti demokraták" legerősebb bázisát az asztalosegylet szolgáltatta, és sokáig mindkét, ill. mindhárom irányzattól határozottan elkülönülő saját vonalat vitt a viszonylag jól fizetett nyomdászok szakegylete. Az egyletek a politikai szervezkedésben növekvő jelentőségét jól mutatja, hogy az 1880-ra az átmenetileg kettészakadt mozgalmat ismét egyesítő, a Magyarországi Általános Munkáspártot megteremtő kongresszus jelentős hányadában a szakegyletek küldötteiből tevődött össze. Nem meglepő módon viszont a szakegyleti mozgalomban az általános politikai szervezet irányító tevékenysége már a hatvanas évek végétől létezik (Ihrlingert és Farkast 1875 októberében is zaklatja a rendőrség egy ilyenféle „Társadalmi-politikai klub" szervezésének gyanúja miatt) a most megalakult párt pedig a saját szervezeteinek létesítését illető tilalom megkerülésével az egyleteket szakmai osztályokba osztva és az osztályok képviselőinek összefogásával igyekszik magához vonni, 1884-re pedig e célra létrehozza a Budapesti Munkáskört. A kör formailag önképzésre törekszik, de politikai felhasználásának lehetőségeivel és jelentőségével a kormány is tisztában van, aminthogy a kör a párt megalkuvásra hajlamos vezetőivel szembenálló radikális törekvések képviselőinek fórumot fog biztosítani. E radikális csoportok közül lép majd elő a budapesti cipészmunkások egylete, amely határozott fellépésével a II. Internacionálé 1889. évi párizsi kongresszusán leleplezi a magyar pártvezetés e megalkuvó politikáját. Nem meglepő ezek után, ha az új párt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt már különös és tudatos figyelemmel van az egyleti munka iránt. Már első kongresszusán határozatot hoz a szakszervezetekről, melyeknek egyrészt erőteljes kiépítését és lehetőleg országos formákban történő szervezését sürgeti, másrészt soraikba a munkásság szakképzetlen elemeinek bevonását is kezdeményezi. Es ha ez utóbbi határozat csak lassan és zökkenőkkel fog is realizálódni, de távlatilag Budapest kifejlett nagyiparának mint láttuk — nagyszámú segédmunkása nemcsak a párt tartalék hadseregének létszámát képes növelni, de ezen át tovább növelheti a főváros szerepét is a magyarországi mozgalomban. A szakszervezetek ilyen erősítése már csak azért is döntő jelentőségű volt a párt szempontjából, mivel az országos kiterjedésű munkásszervezkedésnek a Monarchiában fennálló, már ismertetett s mit sem lazuló korlátai között nyilvánvaló volt: hatékony országos pártszervezés továbbra is csakis a pártnak és a szakszervezeteknek minél teljesebb összefonódása, vagyis a szakmai szervezeteknek a párt befolyása alá vonása révén biztosítható, és ez még akkor is elkerülhetetlen lesz, ha e megoldásban szükségszerűen benne rejtőzik annak nem is alaptalanul érzett veszélye, hogy a szakszervezet a párt fölé kerekedik, az egyetemleges politikai szempontokat saját csoportérdekeinek próbálva alárendelni. Az így indult szervezkedés sikerét jól mutatja, hogy már 1891 végén Budapesten 15 szakmai szervezet működött szociáldemokrata alapon: a kőfaragók, az asztalosok, az esztergályosok, a kalaposok, a szabósegédek szakegyletei; a reszelővágók önképző segélyező egylete; a cipészsegédek önképző egylete; a gépkezelők és kazánfűtők munkaközvetítő és betegsegélyző egylete, az arany- és ezüstművesek szakegylete; a könyvnyomdászok és a betűöntők egylete; a vas- és fémesztergályosok szak- és segélyző egylete, a bádogosok, a gáz- és víz vezetékszerelők, a mechanikusok, a kádárok és vasöntők szakegyesületei; rajtuk kívül már bontakozóban voltak a vasmunkások egyletei is. E mozgalom kifejlesztésére és ellenőrzésére a pártvezetősóg által megválasztott tagokból 1891 őszén már megfelelően a brüsszeli szocialista kongresszus útmutatásának létrehozták a Szakszervezeti Tanácsot. Ez már a szocialista tömegpárt kiépítése felé tett első gyakorlati