Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

általános, szakmák feletti, a munkásságot mint olyant összefogni képes legális szervezete csupán kettő maradt. Egyik a még 1869-ben, jogilag szabályszerűen létrejött, és ezért a hatóságoknak a munkásegyletekkel szemben szokott akadékoskodásaitól egyelőre biztosított Óbudai Munkásegylet volt, a másik pedig, a még ugyancsak régebben, 1870-ben és szintén teljesen szabályszerűen alakult Altalános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár, ekkor már mintegy 5 — 6 ezer, még csaknem kizárólag budapesti taggal. A két szervezet közül a jelentősei)!) a továbbiakban az ún. Betegpénztár lett; a budapesti munkásságnak Óbudáról történő szervezése már csak az ugyan korán kiépült lóvasút ellenére is fennálló közlekedési nehézségek miatt sem tudott kibontakozni. A Betegpénztár viszont egyrészt mintegy hivatalos lapjaként elismerve és így heti 120 forinttal támogatva lehetővé tette a munkásmozgalom kétnyelvű hetilapjának, a Munkás Heti Krónikának (illetve Arbeiter Wochen Chroniknak) fennmaradását, ezáltal pedig a köréje csoportosuló munkásság szocialista szempontú tájékoztatását, másrészt — a mozgalom néhány vezetőjét a Betegpénztár tisztviselőjeként alkalmazva — biztosította a mozgalom, bár igen kis létszámú, de legaktívabb szervező magvának függetlenítését. Amellett már tevékenységének jellegénél fogva is leginkább tudott hozzáférkőzni a munkásság Budapesten kívüli szélesebb tömegeihez is: 1878-ra már 16 ezer tagja lesz, és több mint 20 vidéki helységbon működnek fiókpénztárai; a taglétszám 1884-re 33 helységben 26 ezer fölé emelkedett. Erre a kapcsolatra azonban annál nagyobb szükség is volt, mert 1873 elejének még eleven szervezkedési lendülete a hetvenes évek közepére már minden vonalon lecsökkent. A hatóságok a pártfeloszlatást követő hónapoktól kezdve az új szakegyletek alapszabályait következetesen vissza fogják utasítani végül még a szabályszerűen átdolgozottaknak megerősítését is halogatják, rendezvényeik megtartását megakadályozzák. Az egyletek taglétszámai is lecsökkentek: 1875-ben Külföldi Viktor 25 30 tagból álló szakegyletekről ír, és a fővárosi szakegyletek ténylegesen szervezett tagságának összlétszáma is csak 700 fő körül járhatott. A hullámvölgynek okát azonban csak részben kereshetjük magának a kormányzatnak, a hatóságoknak magatartásában, politikájában. Kétségtelen: a mozgalom olyan fordulópontjain, mint a pártalakítási kísérlet vagy a tömegszervezés első lépései, a hatóságok nyíltan elutasító vagy legalábbis rosszhiszemű és rosszindulatú magatartása döntő szerepet játszott. Ám magának a szervezkedés igényének átmeneti hanyatlásában már ennél mélyebb okok működtek közre. Mindenekelőtt a bécsi tőzsdekrachot követő gazdasági válság, mely 1873 nyarára már széles körben érezhetővé vált és a munkás helyzetét mind a nagy- és méginkább a kisiparban, s kivált a nagyütemű bevándorlás által már erősen telítődött budapesti munkaerőpiacon rendkívül bizonytalanná is tette. Jelentősen lecsökkentve a munkalehetőségeket és így a béreket is, a válság a munkást szinte korlátlanul kiszolgáltatta a munkaadónak talán csak a legnélkülözhetetlenebb szakmunkások kicsiny csoportját számítva le. Mindezzel szemben pedig egyelőre semmiféle politikai szervezkedés nem tudott segítséget nyújtani; megnőtt viszont a Betegj>énztár je 1 entősége. Ugyanakkor párhuzamosan azzal, hogy a válság hatására a külföldi eredetű munkásságnak, mely hazulról hozott szervezkedési igényeivel és tapasztalataival jelentős szerepet játszott a bontakozó mozgalomban, jó része elhagyta Budapestet, a válságban természetszerűen váltak érezhetővé és kiélezetté a fővárosi munkásság erős szakmai és származási differenciáltságából származó ellentétek, melyeket az egész fővárosi proletariátus hirtelen felnőtt, osztályként belsőleg még nem eléggé és nem szervesen összekovácsolódott volta csak fokozott. így váltak mostanra érezhetőkké az ellentétek a faluról feláramló, először jórészt csak napszámosként, segédmunkásként alkalmazható tömegek és a már urbanizált szakmunkásréteg között; jellemző erre, hogy a budapesti munkásmozgalom csupán a kilencvenes évek elején kezd egyáltalán foglalkozni a segédmunkások szervezésével. E többnyire még lappangó, sokszor soha nem is tudatosuló, de kétségtelenül meglevő ellentéteket azonban a nemzetiségi különbségek már tudatossá teszik ha természetesen ugyanakkor azonnal el is torzítják azokat. Amint láttuk, éppen a modern technikai ismereteket igénylő gyári iparágak kulcspozícióiban még sokáig túlnyomó német és cseh szakmunkásréteggel szemben a faluról érkező, csak napszámosként boldoguló, vagy legfeljebb a hagyományos kisipari szakmákban járatos magyarokban (sőt olykor kiterjedve, általában a magyarországiakban is) a kor hivatalosan is terjesztett az uralkodó osztályok által különösen a régi német mivoltából amúgy is dühödten kivetkőzni kezdő fővárosban és kivált a munkásság vonatkozásában előszeretettel alkalmazott magyar nacionalizmusának hatására a szakmai és bérezési különbségek könnyen nemzetiségi ellentétként tudatosulnak olykor antiszemita vonásokkal is keverve. De az így feltámadó ellentéteken túl, akis- és nagyipar problémáinak eltérései is megosztják a budapesti munkásságot: a kisiparnak általános, kivált egyes és éppen legnépesebb szakmáiban — Budapesten, mint láttuk, az általános válságon belül különösen is elmélyülő válsága egyre nehezebbé teszi a munkaviszonyokat. Es nemcsak lenyomva a béreket, korlátozva a munkaalkalmakat, de ezen át végle-