Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

mindenekelőtt kiegyenlítették a korábbi kölesönökből még fennálló 26 millió korona tartozást, a maradékból pedig összesen kb. 20 és fél millió koronát elsősorban a nem csökkenő, sőt egyre nagyobb erővel jelentkező vízvezetéki, csatornaépítési, vásárcsarnoki, iskolai igények nyeltek el. Az igen kedvező feltételek, melyek mellett a város e kölcsönt el tudta helyezni, nagyban bátorították is a városvezetést további kölcsönök felvételére, ám a minden eddiginél nagyobb összegű, 100 millió koronás kölcsönnek előkészülete ha még korszakunkra is, de tényleges felvétele és hatása így már a városfejlődés 1896 utáni korára fog esni. A főváros a millenniumig követett pénzügyi politikájának a bevételek és kiadások alapján így kibontakozó képe alapjában nem kedvezőtlen kivált, ha tekintetbe vesszük a városfejlődéssel együtt járó, csak a városépítés vonatkozásában is roppant méretű infrastrukturális beruházások halaszthatatlan végrehajtásával fellépő követelményeket. Az ezzel járó hatalmas költségek fedezésére pedig a fővárosi adóztatás ismertetett alapelvei mellett nemigen álltak rendelkezésre új források: hiszen a városba áramló tömegek túlnyomó része érdemi adófizetésre megérkezése után még sokáig képtelen, szegény ember volt. Ez sem indokolja azonban azt, hogy a városvezetés pénzügyi politikája bevételeinek alapjaként mindvégig mereven és fantáziátlanul ragaszkodott a meglevő állami adók pótlékolási rendszeréhez, ahelyett, hogy megkísérelte volna új jövedelmi források, új adó alá vonható tevékenységek felderítését melyekre pedig a v agyonállagban és az illetékjogok természetében kétségtelenül lettek volna lehetőségek. A legnagyobb és valóban súlyos hibát azonban a városvezetés akkor vétette, mikor 1890 után - amellett, hogy a bevételek e hagyományos rendjét érintetlenül hagyta — a fejlődés szorongató igényeinek kielégítésére az 50 milliós kölcsön kínálta lehetőségeket és a konjunktúra erejét túlbecsülve, nemcsak hogy rendkívüli beruházásokhoz kezdett hozzá (az 50 milliós kölcsönből két év után már alig állt valami rendelkezésre), hanem immár az addig a rendes bevételekből fedezett kiadások fedezésére is kölcsönpénzeket kezdett fordítani. Korszakunk vége, 1896 így a főváros pénzügyi politikájában is korszakhatár: ahogy az igazgatásban most kerül sor a lehetőségeinek végső határáig elért 1873. évi szervezet első nagy kiegészítésére, úgy az 1873-tól követett és az akkor megteremtett alapokra támaszkodó pénzügyi politikának a nagyváros viszonyai között elavult és tovább nem fejleszthető volta is mostantól lesz világossá; az új korszakot 1897 folyamán a városigazgatásnak már a bevételek fokozására irányuló lázas igyekezete fogja megnyitni. A millennium körüli évek sok szempontból zárják le a városfejlődés a városegyesítéssel meg- Korszakváltás indult periódusát. A lezáruló korszak várospolitikája és városigazgatása is a városegyesítéskor elölt kidolgozott perspektívák, keretek kiteljesedését jelentette. Ez azonban a további fejlődés lehetőségei szempontjából egyúttal használhatatlanná válásukat is jelentette: a keretek ettől kezdve már szűkek, a módszerek túlhaladottak lesznek ahhoz, hogy a városfejlődés felvetette új problémák kereteiként, szabályozóiként szolgálhassanak. A várospolitikában a kor lezárja az országos politikai platformokon álló, végül is a város gazdasági vezető rétege általános anyagi érdekeinek megfelelően vezetett, program nélküli várospolitikát; a városigazgatásban véget ér a központi városháza adminisztratív egyeduralma; a városgazdaságban a csupán a hagyományos, az egyenes adók pótlékolására alapított gazdálkodás. Szinte jelképként, ugyanekkor, közel egy időben lép le a városigazgatás színpadáról a várost az egész korszakon át irányító három Károly. 1896-ban nyugalomba vonul Kammermayer, s a következő évben, 1897 nyarán koszorúktól roskadó halottas kocsija is végiggördül a keze alatt nagyra nőtt Budapest utcáin. Alig két hónap múlva Ráth Károly főpolgármester is követi a Kerepesi temetőbe. Gerlóczy még marad, de mikor polgármesterré választása 1896-ban meghiúsul a már az újabb nemzedékhez tartozó Márkus Józseffel szemben, 1897 végén ő is nyugdíjaztatását kéri, hogy a XX. század első éve már számára is elhozza a halált. S 1873 Budapestjének rendjével, eszményeivel és vezetőivel együtt 1891 és 1897 között eltűnik a városháza szinte teljes régi vezető apparátusa is. Végóráiba lép mindezen változások mintegy szimbólumaként - a régi Városháza is: mint a városépítésről szólva utaltunk rá, az Erzsébet-híd a régi Belváros magját elsöprő felépítése az ő sorsát is megpecsételte. A millennium napjaiban az 1894. évi XX. te. alapján már folynak a tárgyalások a régi Károly-kaszárnya városháza céljaira való átvételére, és Gerlóczy szolgálatának utolsó napjaiban megtörténik az épület átadása is. Az új épületbe való átköltözés, majd a régi épület lebontása, az új vezetők hivatalba lépésével együtt a következő korszak jelképes nyitányát fogja jelenteni. A városegyesítés korának a várospolitikában és a városigazgatásban érvényesült eszméi, intézményei, rendje és emberei éppúgy, mint épületei — a millennium éveire betöltötték hivatásukat: alkalmatlanokká vagy egyszerűen szűkösekké váltak a városfejlődés most induló szakaszának eddigre már érezhetővé vált, kibontakozott erői számára, melyek e vonatkozásban is immár új feltételeket kívánnak és fognak is teremteni maguknak.10