Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

220 — 221. A mai Bródy Sándor utcai Ádámpalota és I. emeletének alaprajza (Weber Antal) lett legalább a sertéshús némileg csökkenő ára folytán) többször is húst látó asztallal, a napi borral vagy sörrel, sátoros ünnepeken egy-egy zugligeti vagy gellérthegyi kirándulással az asszony sokszor otthonra vállalt munkája (mosás, fehérnemű javítás) mellett a gyermekek rendes nevelésével, legalábbis valamilyen iparra adásával, esetleg a jobb eszűnek elindításával valamilyen irodai-szellemi pálya felé. De mindezt csak addig, míg megvan a heti kereset, s érkezését váratlan betegség vagy elbocsátás nem szakítja meg — még a segélyegylet szerény járadékát is csak néhány hétre biztosítva. A kispolgár s a szakmunkás után, kiknek számára a városfejlődés valahogyan már képes volt biztosítani a városias életmód legalább szerény feltételeit — és ezáltal kialakította ennek az életmódnak keretében az urbánus magatartásnak normáit is —, a város munkamegosztásában teljesen és szervesen még el nem helyezkedett elemek számára a nagyváros még csak a városi életmód legalacsonyabb szintjét, a kor hivatalos szóhasználatával élve a túlnépes lakásokat tudja kínálni: az olyan lakásokat, melyeknek egy helyiségében (helyiségnek számítva a konyhát, kamrát, előszobát stb. is) négynél több személy lakik. Itt a nyers számok veszik át a leírás szerepét. A városépítés impozáns üteme és eredményei során ugyanis korszakunkon végig, 1874 és 1895 között Budapest szobaszáma 108 ezerrel nőtt (ennek is mintegy fele csak 1890 után keletkezett). Ám a néj^ességszám hasonló gyors növekedése folytán az 1-szobás lakásnak, a szegény ember szállásának átlagos laksűrűsége 1880-ban és 1890-ben egyaránt négy és fél fő volt. És míg 1880-ban a túlnépes lakások (kb. 4800) a főváros lakásállományának 6,17%-át tették ki, a népesség közel 12%-ával, 44 ezer lakóval, addig tíz év múlva e lakások száma 6600-ra, lakóik száma 60 ezerre nőtt. 1893-ban, mikor a főváros közgyűlése a túlzsúfoltság ismérveként a személyenként 10 m3-nól kisebb légteret állapította meg, 2479 csaknem kizárólag 1-szobás lakást minősítettek túlzsúfoltnak, 20 és fél ezer lakossal, kiknek mintegy tizedrésze olyan lakásban lakott, ahol még 5 m3-nyi légtér sem juthatott rá. A lakások ilyen túlzsúfoltsága részint a szegény tömegek által is megfizethető lakások egyre nagyobb hiányából állt elő, hiszen az új házak jórészt magasabb bért hozó, nagyobb lakásokat foglalnak magukban, és építésüket éppen a régibb, silányabb és így olcsóbb lakbérű házak lebontása előzi meg, ami a megmaradt lakások albérlőkkel való mértéktelen túlzsúfolásához vezet. Néha a bérletek és albérletek egész bonyolult rendszerén át, melynek végén a nyomorult bérkaszárnya vagy ócska viskó- egy-egy szegényes, de túlzsúfolt kislakásának bérjövedelme aránylagosan bőven felül fogja haladni az új, előkelő, belvárosi bérpalota jövedelmét is. A nyomorúság e képén nem változtat