Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

lemzi társadalmukat is, mely a települések gazdasági funkcióit egyelőre gyorsan követve, már nem falusi, de még nem is városi társadalom, „telepi" csupán, melyben most kezdenek megjelenni valamely organikus szerveződés belső igényei és kezdeményei, hogy majd a következő korszakra megkezdjék a telepek és már átalakult falvak újfajta társadalommá szervezését is. 1900-ban az övezet egész népessége (a keresőkének legalábbis nagyjából megfelelő arányú) foglalkozási szerkezet szerint 47,1 %-ban már az iparból élt, 7,4%-ot tett ki a kereskedelmi, 10%-ot a közlekedési népesség; 9,9%-ot a napszámos. A házi cselédség aránya csak 2,6%, ami a budapesti 8,2%-os aránnyal szemben jellemzően mutatja a lakosság szegényes viszonyait. Persze ezek az összarányok az egyes helységekben ugyanúgy eltérőek, mint ahogy a választójogosultak számának alapján is világossá váltak alakuló telepek és hagyományos vagy bomlani kezdő falvak polgárinak tekinthető társadalmának jellegzetes eltérései. Újpesten, Kispesten, Erzsébetfalván és Csepelen az ipari népesség aránya a századfordulóra már 50 60% körül mozog, máshol csekélyebb, a 40%j-ot sem éri el. A keresőket illetőleg az ipari önállók száma a legiparosodottabb hét helységben még ekkor is csak mintegy 3400 fő; a már a választérjogi statisztikából érezhető szegényes viszonyokra jellemző, hogy összesen is csak mintegy 4250 munkással dolgoznak. A helyi nagyipar is még csak 3888 munkást foglalkoztat, a többiek nyilván Budapest nagyiparában helyezkednek el. Igen jelentős még a napszámosréteg: arányaiban a budapestinek mintegy kétszerese — ezáltal némileg magyarázza e réteg gyengülését a tulajdonképpeni város társadalmában. A lakosságban elfoglalt hányadát tekintve részint az iparosodó településeken (Csepel, Rákospalota, Kispest), részint az Duna-jobbpart még agrár- vagy kereskedőtelepein (Nagytétény, Budatétény, Budafok) él, és lakosságuknak 10- 12, az utóbbiaknál éppenséggel 15 21%-át teszi ki. Ha hozzávesszük még a főleg a Rákos-falvakban kialakuló, már jelentős, 10%-nyi közlekedési népességet (főleg vasutasokat), kétségtelenné válik: az elővárosi övezet Budapestnek már korszakunkban is elsősorban proletariátusát — és csak kisebb részben kispolgárságának legalsó rétegét készül még nagyobbra növelni. A földművelő elem viszont korszakunk végén már végleg eltűnőben van, aránya mindössze 12,5%, nem sokkal nagyobb a közlekedés népességénél vagy a napszámosokénál; az elővárosi övezet ebből a szempontból is egyre inkább Budapest társadalmának vonásait veszi fel. Végigtekintve Budapest és az elővárosi övezet társadalmának a városegyesítéstől a millenniumig kialakult legfőbb kategóriáit, s az azokat kialakító folyamatokat, az összkép valóban a kapitalizmusra jellemző társadalomszerkezet teljes kibontakozását mutatja — természetesen ennek egyfajta sajátosan kelet-európai: egészében kezdetlegesebb, s főleg szegényesebb változatát. A struktúra, amelynek keretei a városegyesítés korára még csak nagyjából alakultak ki: inkább csak körvonalaikkal, belsejükben még csak alakuló, kavargó tendenciákkal, sokban még bizonytalanul a tendenciák életképességét és a keretek majdani tartalmát, annak lehetséges részleteit illetően — e közel negyedszázad alatt véglegesen kialakult. A keretek megszilárdultak és többé-kevésbé egyenletesen tartalommal is megteltek egyértelművé váltak a végül is életképesnek bizonyult és megmaradt tendenciák. A vezető réteg e két évtizedben differenciálódott és fokozottan polgáriasult: kiszorította soraiból az arisztokráciát, viszont ő maga megszerezte és mindjárt meg is szállta az ipari és a banktőke fokozatosan kiépülő pozícióit. Kiszélesedett a polgári középréteg, bár benne a valódi, gazdaságilag önálló polgári elemek mellett a szabadfoglalkozású értelmiségnek, továbbá a magas és középső bürokráciának jut egyre nagyobb szerep. Egyre erőteljesebben fejlődik ki a sokrétű kispolgárság: soraiban nemcsak az állami és gazdasági bürokrácia alsó szintjének nagy és egyre növekvő számú képviselőjével és a gazdasági élet nagyszámú apró, önálló vagy félönálló, részben süllyedő egzisztenciájával, a kiskereskedőtől az utazóig, hanem egyre erősebben azzal a sajátos társadalmi réteggel, mely ezek és a proletariátus között, utóbbiból kinőve, de ehhez még sok szállal hozzá is kötve, végső perspektívájában azonban már a proletariátus megtagadásának és a tőle való elszakadásnak igényével is most van kialakulóban. Es a hierarchia legalján, annak alapjaként és egész növekedésének is mintegy táptalajaként, a proletariátus egyre erősebb, mert egyre reálisabb alapokból, elsősorban a Budapesten kibontakozó nagyipari fejlődésből kinövő osztályával. Valódi, a korhoz és a lehetőségekhez képest immár kifejlett polgári társadalomszerkezet ez, ha éppen középrétegeinek a kelet-európai fejlődésre oly jellemző viszonylagos gyengesége folytán magával hordozza későbbi válságainak csíráit is. Melyeknek létezése egyúttal a szerkezet realitásának egyfajta bizonyítékaként is — e társadalomszerkezet legjellegzetesebb elemeiben is egyre élesebben felismerhetővé válik: így mindenekelőtt az életmódban, s azokban a folyamatokban, melyek a társadalom differenciálódását és integrálódását a legközvetlenebbül szolgálják és tükrözik.11