Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

azonban április 27-én már benyújtotta Klauzálnak az ő irányításával kidolgozott legény-petíciókat, s ezek még mindig számos olyan követelést tartalmaztak, amelynek a kielégítése súlyosan sértette volna a céhpolgárok érdekeit. Amikor pedig a céhek vezetői támogatásért e petíciók . „ . ellen maguk is Klauzálhoz fordultak s ezzel Klauzált maguk is mintegy döntőbírónak ismerték fogantatása e^>

Klauzál nem késett kihasználni az alkalmat: május 3-án arra utasította a pesti és a budai tanácsot, hogy két napon belül mindkettő gyűjtse be a legények esetleges panaszait azokból a céhekből is, amelyeknek a legénysége eddig nem lépett a peticionálás útjára, majd további három napon belül foglaltassa írásba az érdekelt céhek mestereinek a szóban forgó panaszokra adandó ellenészrevételeit is s azután mindezeket az irományokat haladéktalanul juttassa el hozzá, hogy ő mielőbb kerek képet alkothasson az egymással szemben álló felek álláspontjáról s ennek birtokában mielőbb meghozhassa döntését is. És így Klauzál — anélkül, hogy csorbát ejtett volna a mesterek által iránta táplált bizalmon — elérte, hogy végül is nem kevesebb mint hatvanhat pesti és budai céh legényeinek a beadványa halmozódjék fel minisztériumában. S, igaz, ezek közül a beadványok közül tizenhét arról adott számot, hogy aláíróik semmiféle változtatást nem kívánnak, a beadványok többsége azonban valósággal hemzsegett a követelésektől — olyanoktól, hogy növeljék a munkabéreket, hogy csökkentsék a munkaidőt, hogy a mesterek a vélük egy fedél alatt élő legényeknek ezentúl biztosítsanak az eddiginél jobb szállást és ellátást vagy ezeket a természetbeni juttatásokat váltsák meg pénzen, továbbá, hogy a céhek gyűlésein a jövőben a legények vagy a legények választott képviselői is részt vehessenek, hogy enyhítsék a remekpróba feltételeit, hogy a mesterremek elbírálásába ezután a remeklő legénytársai is beleszólhassanak, hogy a mesterlevelekért többé vagy semmiféle díjat ne, vagy legfeljebb a korábbiaknál jóval mérsékeltebb díjakat kelljen csak fizetni —; s ezeknek a követeléseknek a súlyát az sem ronthatta le, hogy hozzájuk nemegyszer olyan járulékos kívánságok is társultak, amelyek éppenséggel nem váltak a peticionálók dicsőségére, mint például az a számos petícióban felhangzó követelés, hogy távolítsák el a fővárosból a jelenleg itt dolgozó külföldi legényeket, vagy hogy a mesterek többé ne alkalmazhassanak legények helyett szakképzetlen napszámosokat, meg hogy vonják meg az iparűzés jogát a céhen kívüli zsidó mesteremberektől. A legénykövetelések sorjázása pedig megint csak Klauzál malmára hajtotta a vizet. Annak ellenére, hogy a követelések óriási többségét a céhek ellennyilatkozataikban teljességgel indokolatlanoknak minősítették, a céheknek egy része meg Klauzál felszólítása ellenére jó ideig válaszra sem méltatta legényeinek petícióját. A céhek ellenállása ugyanis hamarosan meghozta a legénymozgalom második hullámát is (ha ez már nem vetekedhetett is az elsővel): május 3-án egyhetes sztrájkba léptek a pesti péklegények, majd május 8-án, 9-én és 10-én tüntetések és hosszabb-rövidebb sztrájkok robbantak ki a pesti varga-, szabó-, kovács-, lakatos-, kövező-, cserepező- és serfőzőlegények körében is. S Klauzál bölcsen tartózkodott attól, hogy a gyülekezési jog korlátozásáról intézkedő április 20-i kormányrendelet netaláni érvényesítésével letörje ezeket a megmozdulásokat; csupán egyetlen felhívásban figyelmeztette a legényeket arra, hogy szükségtelen mozgolódniuk, mert ő enélkül is gondoskodni fog a céhrendszer reformjáról. Ez viszont elegendő is volt ahhoz, hogy a legényeket meggyőzze jóindulatáról és rábírja a munka újólagos felvételére. Ez a fejlemény pedig a mesterek soraiban is tovább növelte népszerűségét, s végre nyilatkozattételre késztette az ettől eddig húzódozó céheket is. És így a céhproblémák rendezése most már végérvényesen és maradéktalanul Klauzál kezébe került.32 Amihez azonban mindjárt hozzá kell fűzni azt is, hogy az ekkor lejátszódó események még mindig nem voltak egyértelműek a munkásmozgalom áradatának teljes visszaszorulásával. Mert ezekben a napokban gyorsan elült ugyan a legénymozgalom második hulláma is, a változatosság kedvéért viszont egyszerre mozgásba jöttek a munkásságnak a céhlegények körén kívüli csoportjai. A pesti polgári kiváltságos kereskedőtestülethez tartozó cégek alkalmazottai például — éppen május első hetében — azzal a követeléssel állottak elő, hogy korlátozzák az üzle-A proletár- tek nyitvatartási idejét, a Dunagőzhajózási Társaságnak és a Középponti Magyar Vasúttársamozgalmak ságnak a munkanélküliség által fenyegetett szakképzetlen munkásai közül pedig a magyar kezdetei honosságúak azzal, hogy főnökeik többé ne alkalmazzanak külföldieket.33

S ami még sokkal nagyobb port vert fel: május derekára megmozdultak a legjelentősebb fővárosi üzemnek, az óbudai hajógyárnak a munkásai is. A hajógyárban ugyanis áprilisban sem szűntek meg a munkáselbocsátások, sőt ennek az egyetlen hónapnak a leforgása alatt ismét több mint kétszáz ember vesztette el kenyerét. Május 15-én pedig kitudódott, hogy aznap megint csak fel akarnak mondani további 62 munkásnak. És ettől most már itt is kicsordult a pohár: a gyárban dolgozó ácsok közül — akiket szintén érintett a dolog — a magyarok nyomban szenvedélyes hangú tiltakozó levelet intéztek Szemeréhez, felpanaszolva, hogy főnökeik — akár eddig is — most sem kizárólag idegeneket, hanem idegeneket és magyarokat vegyesen szándékoznak utcára tenni. S ebben a lépésben — más munkáscsoportok hasonló korábbi lépéseitől eltérően — már nem pusztán a válság szülte kenyéririgység jutott kifejezésre, hanem a munkásság soraiba magát befészkelni kezdő nacionalizmus is, 40 I