Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

40 — 42%-át már különböző szintű és jellegű alkalmazottak alkotják, és benne még az inkább csak formálisan önállónak tekinthető egzisztenciák is már egyre jobban csökkenő arányban vannak képviselve. Ami végül is újból csak a középpolgári fejlődés felé vezető út rendkívüli leszűkülését jelenti. Kiválasztani persze a hivatalnokságnak e széles rétegén belül akárcsak a közalkalmazottak szükségképpen— a fővárossá alakulás folytán is—legnépesebb csoportját is, igen nehéz. Az állások meghatározása, a jegyzékeken alkalmazott megjelölések rengeteg általános fogalma ugyanis ezt gyakorlatilag szinte lehetetlenné teszi. Ami azonban még így is, a csak hiányos megjelölések mellett is jól megfigyelhető, az a bank- és biztosítóintézeti tisztviselők számának roppant emelkedése. Csak azoknál, akiknél erre kifejezetten utalás történik, és csak a vizsgált öt kerületben (ezekben — s kivált a IV—VII. kerületen kívül — 1881-ben jellemző módon még alig lehetett banktisztviselőt találni), az emelkedés 188-ról 908-ra közel ötszörös (ezen belül a VI. és VII. kerületben közel tízszeres). Ugyancsak nagyszabású, bár korántsem hasonló arányú kerületeinkben a közlekedési, elsősorban vasúti és postai hivatalnokok számának emelkedése kb. 900-ról 2500 fölé. A közigazgatási tisztviselők esetén kerületeinkben a létszámnövekedés már nem egészen kétszeres csupán — igaz viszont, hogy ezt az arányt (mint a postásoknál a VIII.) itt a II. kerületnek a kimaradása az összehasonlításból némileg torzítja. Ugyancsak a VIII. kerület kimaradása is lehet a magyarázata a bírósági alkalmazottak csak aránylag csekély, kb. 25%-os létszámemelkedésének. A közalkalmazottak számának növekedése különben — amennyiben a rangmegjelölésekből következtetni lehet — elsősorban a segéd- és szakhivatali személyzet és az altisztek köréből kerül ki, és kivált a pénzügyi adminisztráció rohamos növekedése táplálja. Persze mindezen következtetések meglehetősen bizonytalanok, hiszen csak az öt kerületben ezeken kívül 18 év alatt kb. 750-ről 1200 fölé emelkedik s munkaadójukat illetőleg közelebbről meg sem határozható hivatalnokok száma. Köztük pl. 1881-ben mintegy 90 a könyvelő, 100-nál több az írnok; 1898-ban az előbbiek száma 260-ra nő, de az utóbbiaké 50 köré süllyed. Megjelenik viszont a század végére 38 igazgató, vezérigazgató, közel 100 üzletvezető vagy cégvezető stb. Mindenesetre kétségtelen következményeképpen a korszakunkban a fővárosban lezajlott gazdasági és társadalmi átalakulásnak, Budapest a választójog keretei által meghatározott polgári rétegeinek korszakunk végére immáron igen jelentős hányadát teszik ki az államtól és még inkább a nagytőkétől valamilyen fokon közvetlenül — szinte hónapról hónapra — függő viszonyban levő emberek. A polgárfogaloni újonnan kialakuló körében a vagyoni helyzet, jövedelem nagyságához képest kezdenek háttérbe szorulni a munkaviszony minősége által meghatározott elemek: a polgárt nem önállósága, hanem jövedelme fogja meghatározni — vagy másképpen nézve: bizonyos, korábban csak önállóként elérhető jövedelmi-vagyoni színvonal most egyre inkább elérhető lesz az alkalmazotti elemek számára is. Olyan jelenség, mely bár természetesen nem csupán magyarországi vagy budapesti jelenség, nagy kiterjedése és nagy arányai révén élesen rávilágít a kor budapesti társadalmi fejlődésének jellegzetes torzulására: valódi, erős, független polgárság kialakulásának elmaradására. Ez persze nemcsak a városegyesítés óta eltelt negyedszázadnak, hanem sokkal inkább még az 1848 előtti fejlődésnek is következménye, melyben szélesebb polgári réteg kialakulásának előfeltételei még Pest-Budán sem voltak biztosítva. A korszakunkra kibontakozó fővárosi polgári társadalomból így tulajdonképpen éppen a valódi polgárság maradt ki tömegeivel; ez a körülmény most, így megvilágítva azután már közvetlenül vagy általában éppen úgy magyarázza a budapesti épületek bizonyos - s már korábban észlelhető — csupán külsődleges, formális, funkció nélküli vonásait, mint ahogy magyarázni fogja a várospolitikának, sőt a kultúrának nem egy jelenséget is — itt sem mindig az előnyöseket vagy az előremutatókat. A hivatalnokság és alkalmazott értelmiség ugyanis, mely most a polgár zászlaja alatt egyre nagyobb tömegben vonul be a választójog sáncai közé, a város vagyoni-jövedelmi hierarchiájának ráadásul többnyire meglehetősen alsó kategóriáiban helyezkedik el — éppúgy, mint ez az ipar önállóinál is megfigyelhető volt. A kishivatalnokok (s e rétegnek a számtisztek, számsegédek, kezelők, a segéd- és szakhivatali alkalmazottak, továbbá nyilván — bár pontosan megfelelő sajátos hivatali rang híján meg nem állapíthatóan — az ipari tisztviselők teszik ki a zömét) fizetése korunkban nem biztosít könnyű megélhetést. 1894-ig a főváros alacsony rangú alkalmazottainak: a díjnokoknak vagy a tanítóknak és az ipari tisztviselőknek (a gép- vagy az elektromos iparban éppúgy, mint a sör- vagy szesziparban) fizetései is inkább a havi 70—90 forint körül és alatta, mintsem felette mozognak; és hasonlóan szegényes a vasút vagy a posta hivatalnokainak túlnyomó részét kitevő ún. tisztek fizetése. Az ügynökök vagy utazók több száz főnyi tömegei sem élnek kedvezőbb viszonyok között. A polgár politikai, de társadalmi funkcióinak az ellátására vállalkozó alkalmazotti réteg — s ez elemzésünk ötödik tanulsága — így függőségének korlátain túl még szegénységet és szűkös anyagi viszonyokat is hoz magával; túlnyomó részénél az ízlés, a magatartás és a perspektívák korlátozottságát is: tiszteletét pl. annak a korlátnak, mely őt a munkásságtól választja el.