Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

felszeres emelkedésével) a legnagyobb adófizetők csoportjáéval nagyon jellegzetesen azonos természetű változások zajlottak le. Közülük legfontosabb — ugyanúgy, mint a virilisek esetén is — a háztulajdonosok, ill. pontosabban (mivel itt a személyek nagy száma miatt egyenkénti vizsgálatra nem volt módunk s a besorolást kizárólag a névjegyzék nómenklatúrája alapján végezhettük el) a csak háztulajdoni vagyonalapra hivatkozók számának már csak mérsékelt fejlődése, arányának pedig erős csökkenése. Ugyanígy jellemző s a virilisek csoportjával azonos vonás az önálló kereskedők és a kézműiparosok arányának, számuk emelkedése ellenére is, immár stagnálása. Mindez — mintegy ellenőrzésképpen is — összevetve az önálló kereskedők és iparosok létszámának alakulását vizsgáló korábbi gazdaságtörténeti elemzésekkel, világosan bizonyítja részint azt, hogy a tényleges önállóság és ennek statisztikai értelmezése közötti eltéréseknél az iparosok esetén végül is valóban a szerényebb ipartestületi adatok adták a reálisabb képet, részint az iparos és kereskedő rétegekben a polarizáció megindulását s ennek során elsősorban a formailag még önálló iparosoknak, de — bár kisebb részben — a kereskedőknek is igen jelentős arányú kiszorulását a polgári lót még e viszonylag tágasán megvont keretei közül is. Jól érzékelteti ezt éppen a legnagyobb létszámú szakmák arányának alakulása a választók névjegyzékén. A választójogosultság vagyoni-jövedelmi szintjét biztosítani képes kézműipari szakmák között ui. számszerűleg most is a szabók, a cipészek, az asztalosok, a kovácsok, a bádogosok, a lakatosok, a hentesek, a mészárosok, a pékek, sütők, cukrászok vezetnek: a város legközvetlenebb szükségleteire termelő iparok. Választójogosultjaik össz-száma felülmúlja a többi kis- és kézműipari szakmák összes önállójának létszámát, ami még meg is felelne a főváros ipari szerkezetében meglevő reális arányoknak. Jellemző azonban, hogy éppen e létszámban vezető szakmák esetén a választó jogosultak száma még az ipartestületi adatok szerint is önállókként tekintetteknek csak nagyon is csekély hányadát jelenti. Jóllehet 1900 Budapestjén statisztikailag 30 ezer önálló iparost és 15 ezer önálló kereskedőt tartanak nyilván (ha a tulajdonképpeni kereskedők száma a házalók, ügynökök és a hitelügy önállóinak leszámítása után 7 ezerre csökken is), és a vizsgált kerületek a főváros ipari népességének kb. 60, kereskedelmi népességének mintegy 80%-át fogják össze — képviselőválasztóik közé csupán mintegy 2800 iparosnak, ill. 2400 kereskedőnek sikerült bejutnia. A hajdani klasszikusan polgárt teremtő tényezők: a háztulajdon, a kereskedés, a műhely jelentőségének ilyen erősbödő háttérbe szorulása a város sajátlagosan polgári színvonalú társadalmának formálásában így elemzésünk kiindulópontjaként már a városegyesítés és a millennium közötti korszak városfejlődésének jellegzetes vonásává válik. Ezt a tanulságot egyben finomítva is ezt — különben más oldalról, de igen erősen húzza alá a meghatározott jövedelmi adót fizető - funkciójuk szerint leginkább és legsajátlagosabban polgárinak tekinthető —, nyilván jórészt a képviselőválasztókat is magukban foglaló rétegekben a városegyesítéstől korszakunk végéig végbement, az adóösszeg nagysága szerinti kategóriák arányaiban megmutatkozó változás is. A struktúra egészét illetőleg a vagyoni viszonyok e változása az adónemek húsz év alatti változásainak és a rájuk támaszkodva készült egykorú statisztikák üsszehasonlíthatatlanságának folytán már nem mérhető fel. Az 1870-es években I., az 1890-es években III. osztályúnak nevezett jövedelmi adók körének mindvégig nagyjából azonos bázisa folytán azonban (ezt az adót fizették a haszonbérlők, a gyárosok és — 1870-ben az összes, 1890-re Budapesten már csak a legalább egy segéddel dolgozó — iparosok, a bankárok, az önálló üzlettulajdonosok, a szabad foglalkozású értelmiségiek, a részvénytársasági vezetők és alkalmazottak jutalékaik után) — utóbbi körébe bevonva az 1890-es évekre már csak I. osztályú jövedelmi adó fizetésére kötelezett, segéd nélküli, önálló iparosokat és nem települt házaló kereskedőket is — ezek összehasonlítása és ezáltal a fejlődés egy jelentős szektorának lemérése mégis lehetségessé vált. A következő táblázat, mely 1874-ben (ez az első év, melyből már egész Budapestre vannak adataink) 10%-osnak számított adóösszeget, 1893—95-ben pedig a teljes adóalapot vetve egybe állapít meg kategóriákat, igen világosan mutatja, hogy a jövedelmi adók körében szám szerint legdinamikusabban fejlődő három ágazatban: az iparban, a kereskedelemben és közlekedésben a vagyoni viszonyok fejlődése korántsem volt azonos jellegű — úgy, amint azt már a gazdasági fejlődés képéből is sejthettük. Az önállók számának gyarapodása legerősebb kétségtelenül az iparban volt, de itt az egzisztenciák mintegy 70%-a átlagban legfeljebb 5 forintos adóalappal minősített, segéd nélküli kisiparos volt. Ez az igen csekély jövedelmű kategória megvan a kereskedelem önállói között is: nem csupán a házalók csaknem ezer főnyi, még egyáltalán jövedelmi adó alá eső csoportjában, hanem a jövedelemadó alá nyilván már nem is vont kofák, kis piaci árusok ugyancsak több száz főnyi tömegében is. E szegényes helyzetű rétegek ilyen igen kiterjedt volta azonban újabb jele annak, hogy az önállósodás statisztikailag nagy méretei ellenére is az újonnan önállósult egzisztenciák igen nagy, az iparban éppenséggel túlnyomó hányada nem tudott kiemelkedni kezdeti, természetesen igen szűkös anyagi helyzetéből, s a valóban polgá-