Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

számottevő módosításának a gondolata is elfogadhatatlan volt, s elfogadhatatlanok voltak persze az olyan bérkövetelések is, amilyenekkel már a legnagyobb pesti céh, a — mintegy ezerkétszáz munkáskezet foglalkoztató — varga céh kívánságaikat elsőül, mindjárt a gyűlés után írásba foglaló legényei is előhozakodtak most (jóllehet az ő petíciójuk alig 20 %-os béremelésre jelentett be igényt). 17-én este tehát a mesterek szintén tanácskozásra ültek össze a városházán, s itt azután az ácsok konzervatív nézeteiről ismert főcéhmesterének, Kasselik Endrének az előterjesztése alapján maguk is megfogalmazták követeléseiket. Követelték pedig, hogy ha a kormány minden áron meg akarja reformálni a céheket, ezt csupán egy a mesterek képviselőiből alakítandó tanácsadó testület javaslatainak megfelelően tegye. Követelték azután, hogy Pestről távolítsák el mindazokat a zsidókat, akik az előző években lakhatási engedély nélkül telepedtek ide. S végül követelték, hogy a városi tanácsot, amely képtelen volt elejét venni a munkásmozgalom kibontakozásának, haladéktalanul csapják el. Majd követeléseik tolmácsolására mindjárt küldöttséget is menesztettek Klauzálhoz. Klauzál pedig — hogy a mesterek teljesen szembe ne forduljanak a kormánnyal — részben eleget is tett ezeknek a követeléseknek. Így hozzájárult a javasolt tanácsadó testület megalakításához; csupán azt kötötte ki, hogy ebben legények is helyet foglalhassanak majd. Hozzájárult továbbá a lakhatási joggal nem rendelkező pesti zsidók eltávolításához is; csupán azt kötötte ki, hogy erre ne azonnal, hanem a pesti zsidók előzetes összeírása után kerüljön sor. S hallván a városi tanácsra szórt vádakat, Rottenbillert felhatalmazta arra, hogy a tanács mellett tetszése szerinti személyekből szervezzen egy rendfenntartó választmányt; a várost fenekestül felkavarni alkalmas rendkívüli tisztújítás követelését viszont elutasította. A mestereket azonban pillanatnyilag a Klauzál által tett részleges engedmények is kielégítették. Egyfelől azért, mert ezeknek a — nagyrészt konzervatív — férfiaknak a szemében úgysem az érdekeiket — liberális létére is — nagy ügybuzgalommal védelmező Rottenbiller volt a botránykő, hanem a polgármester, Szepessy Ferenc, aki nézeteit tekintve — konzervativizmusa révén — sokkal közelebb állott ugyan legtöbbjükhöz, március 15. óta azonban szinte egyáltalán nem hallatott magáról, hanem az ellenforradalom tétlen kivárásának az álláspontjára helyezkedett, őt pedig végül felsőbb beavatkozás nélkül is visszavonulásra tudták kényszeríteni egyetlen még ezen az éjszakán ablakai alatt rendezett macskazenével. De kielégítették a mestereket Klauzál engedményei — másfelől — azért is, mert érdekeik körülbástyázására a létrehozandó rendfenntartó választmány is célszerű eszköznek ígérkezett — s nem is alaptalanul, hiszen Rottenbiller másnapra már össze is tákolta ezt a testületet, éspedig úgy, hogy hangadói éppen a céhpolgárság soraiból kerüljenek ki. S még inkább megnyugtathatta azután a mestereket az, hogy a legénymozgalmon 19-től A céhlegények fogva már nem is csak a megtorpanás, hanem egyenesen a szétzilálódás tünetei kezdtek kiütarcvonalának kőzni. Mindenekelőtt Glembay Károly jóvoltából, aki mihelyt megismerkedett a javaslatainak 1 megfelelően

a kormányhoz intézett első legény-petíciók tartalmával, tüstént ráébredt arra, hogy a legényeknek a peticionálgatás útjára terelésével még csak félig oldotta meg feladatát, s ezért néhány lelkes hívévé lett legényből 19-re megszervezett egy az egész legénymozgalom irányításának átvételére szolgáló választmányt, ezt követően pedig néhány napon belül gyors egymásutánban, de szakmánkint külön-külön tartandó gyűléseket is mindjárt meghirdetett tizenkét kulcsfontosságú céh legényei számára, hogy azután az illetők ezeken immár az ő vezetésével dolgozzák majd ki petícióikat. A legénymozgalom szétzilálásában azonban előkelő része volt egy Nagy Ferenc nevű ügyvédnek is, aki 19-re népgyűlést hívott egybe a Nemzeti Múzeum elé s itt azzal a követeléssel állott elő, hogy a pesti háziurak engedjenek el lakóiknak egy negyedévi lakbért. Ez a követelés ugyanis kiválóan alkalmas volt arra, hogy a munkások tekintélyes hányadának a figyelmét elterelje nyomorúságuk legfőbb okozóiról. Hiszen Pesten, ahol a lakosság lélekszáma az előző öt esztendő folyamán kereken negyven százalékkal megnőtt, a lakóházak számának növekedése viszont alig tízszázalékos volt, a lakbérek 1848-ban átlagosan már kétszer akkorák voltak, mint például Budán, s az ebből már eredendően következő nehézségeket most még csak tetézte a válság szülte általános pénztelenség. A 19-i gyűlés részvevői tehát pillanatokon belül egy emberként csatlakoztak Nagy Ferenc kezdeményezéséhez, s tüstént tüntetést is rendeztek mellette a Szabadság terén, majd, mikor az éppen együtt ülő városi közgyűléstől kitérő választ kaptak, egy másik ügyvéd, Pazar Lajos viszont erre hangos szóval kifejtette, hogy a lakbérek felcsigázott volta egyedül az elmúlt évek folyamán nagy számban Pestre települt zsidóknak köszönhető, s hogy ezért mindazokat a zsidókat el kellene kergetni a városból, akik nem laknak itt legalább tíz éve, a nemzetőrségből pedig mind egy szálig ki kell rekeszteni végre Krisztus gyilkosait, ezeket a jelszavakat az egybegyűltek — s köztük a tömegesen jelenlévő munkások — csalódottságukban most már szintén habozás nélkül átvették, sőt nyomban aprópénzre is váltották őket, mindenfelé rátörve az utcákon járó-kelő zsidókra meg a zsidók lakta házakra.