Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

csoport maradék része szétforgácsolódik kisebb létszámú foglalkozási kategóriák képviselői között. Ezek elemzésénél különösen tanulságos a gyáripari önállók vagy vezetők még csekély stabilitása. 1873-ban 87 virilistánál találkozunk gyáriparinak jelzett adóalappal, és ha kétségtelen is, hogy ezek között a többséget nem valódi gépi nagyiparra alapozott gyárak, hanem inkább nagyobbfajta műhelyek, manufaktúrák tulajdonosai alkotják, mégis meglepő, hogy másfél évtized után közülük már csak 17 marad meg a virilisták soraiban. A magyarázat azonban végül is egyszerű: a jelenség mögött általában annak a régifajta, már fejlődésképtelen ,,gyáripar "-nak természetszerű hanyatlását láthatjuk, amely a kereskedővárosban fejlődött ki, de amely a valódi nagyipar s így a külföldi import termékeinek konkurrenciájával szemben már tehetetlennek bizonyult, s ha esetleg üzemként továbbra is fennmaradt, jövedelmezősége a 15 év alatt már alaposan megcsappant. A vagyoni-jövedelmi vezető réteget személyeiben így át- és kialakító folyamatnak fő erőit azonban már nem kereshetjük kizárólag a fenti, végül is hagyományos vagyonalapok által meghatározott körökben. Fokozottan kell figyelembe venni a polgári vagyont kialakító modern tényezőket is: elsősorban azokat, melyek a hatvanas évek végétől kibontakozó részvényes vállalkozásokban vitt vezető szerepekben tükröződnek. Azt, hogy az új polgári vagyon kialakításában és ugyanakkor a meglevő kiemelt vagyoni helyzet stabilizálásában ezeknek a tényezőknek mennyire van szerepük, az 1873-as év 197, valamely részvénytársaságban vezető szerepet betöltött virilistájából csaknem felének, 85-nek 1888-ig virilisként (ha már nem is mindig rt.-vezetőként) történt, a folyamat második sajátosságaként tekinthető fennmaradása igazolja. Ugyanakkor 1873 még nem virilis egyéb rt.-vezetői közül 1888-ra 111 kerül be a legnagyobb adózók soraiba (bár közülük 66-an 1873-ban még 140 forint jövedelmi adót sem fizettek). De ha megvizsgáljuk az 1880-as évek vége legjelentősebb 36 budapesti részvénytársaságának (11 bank, 5 takarékpénztár, 4 biztosító és 9 gőzmalom, tehát a teljes hitelélet, valamint a teljes gőzmalomipar, továbbá Budapest 7 nagy, a város bejegyzett 33 ipari részvénytársaságának összesen 39 millió forintos befizetett tőkéjéből mintegy 9 milliót képviselő ipari vállalat: Részvénysör, Észak-magyarországi Egyesült Kőszénbánya és Iparművek, Ganz, Gschwindt, Waggonkölcsönző, Pesti Könyvnyomda Rt.), tehát ezeknek a legjellegzetesebben budapesti alapítású részvényes vállalkozásoknak mindössze 345 vezetőségi helyét, azokból 159-en Budapest virilistáit fogjuk találni. E 159 helyből azonban 141-en olyan személyek ülnek, akik ha nem is mind virilisként, de már 1873-ban is részt vettek valamely akkori részvénytársaság igazgatóságában. A fentiek alapján ez még nem is lenne meglepő: tovább vizsgálva kiderül azonban az is, hogy e 141 helyből 105-ön mindössze 35 ember osztozik, a többi 36-nak már csak 1 — 1 helye van. De ennek az összesen 71 embernek is fele, 35 fő már 1873-ban is virilista volt, s még a többi 36-ból is másfél évtizede még 140 forinttal sem adózó emberek száma már csupán 23; ebből is 13 1888-ban még csak az 1000 forint alatt adózók csoportjában van, míg az 1873-ban is már virilisták közül 19 adózik 1000 forint felett. A legnagyobb adózók között a hagyományos foglalkozási ágak, vagyonalapok által stabilizált vagy oda ugyancsak ezek révén újonnan bejuttatott személyek mellett tehát korszakunkban kialakul egy másik kör is: a részvénytársasági vezető szerepben kifejeződő, ezáltal biztosított vagyoni-jövedelmi erő a virilisek között stabilizálódni és közéjük felemelkedni nem kevésbé képes köre. A két kör, kivált 15 éves távlatban, jelentős mértékben s egyre inkább fedi egymást: a hagyományos úton kialakult nagy vagyon, de például a nagyvállalat jogtanácsosává meghívott ügyvéd esetén még az értelmiségi tehetség is előbb-utóbb megtalálja az utat a részvénytársasági nagytőke felé, és viszont: az 1873-ban a hagyományos kategóriákba még nem illeszkedő, mobilnak tartott vagyon is (részint mint a vagyonnak aránylag a legmagasabb járadékot biztosító formájába, részint azonban társadalmi és gazdasági presztízsokokból: a vagyonnak és a stabilitásnak érzékeltetése végett is) e 15 év alatt legalábbis részben átmegy a háztulajdonba, ingatlan vagyonba. Az 1888-as évnek a részvényes kapcsolatokban élenjáró 71 nagy adófizetője közül legnagyobb rész a kereskedelem vagy a gyáripar vonalán tevékenykedik, de mintegy kilencen már csak háztulajdonosok. Persze ha nem is ebben a csoportban — de a leggazdagabbak között vannak olyanok is, akik esetleg csak átmenetileg húzódnak vissza a kizárólagos házbirtokba, mint pl. a nagy gabonakereskedő Weiss vagyona, mely a hetvenes-nyolcvanas években háztulajdonba fektetve kamatozik, hogy korszakunk végén, már a fiak kezén, előbb konzervgyár, majd lőszergyár és vasmű formájában lépjen be az iparba. Ám akár a hagyományos foglalkozási főcsoportokban, akár — s ezeknek többnyire alsóbb rétegeiben létrejött — kezdő tőkék különböző vállalkozásokon át gyors forgatásával kialakult, de mostanra mozgásukban már lelassult, meggyökeresedő vagyonokról van is szó: kétségtelen, hogy éppen a részvényügy és kivált Budapesten a háztulajdon nyújtotta kölcsönök, invesztálási lehetőségek révén korszakunkra e kétféle vagyonalapú két réteg egyre erősebben közeledik egymáshoz, köreik egyre inkább fedik egymást. Szépen mutatja ezt az a körülmény, hogy 1888 ama bizonyos 71 virilistájának háta mögött már szinte kivétel nélkül jelentős házingatlan-vagyon áll. Ami persze azt