Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

telenül igen hatásos keverékével. Majd a korszak végén felbomlik a szerkezetnek e stílusellentéteket még sokáig összefogó harmóniája is: egyre élénkebb tagolás mellett különböző formájú nyílások és erkélyek jelennek meg, szaggatottabbá lesznek a körvonalak is; az eklektika korszakunk végére már végső stádiumába lép, hogy a XX. század első évei majd az új építészetnek: technika és stílus egymást keresésének első kísérleteit is meghozzák. Kétségtelen azonban, hogy az eklektika a történeti stílusokat utánozva, az építészeti alkotói vénának már magával az imitációval jelzett bizonyos átmeneti kiszáradása ellenére is, több évtizeden át — elsősorban korszakunkban — alapvetően újat és hatásosat tudott produkálni. A városképet előzőleg meghatározni képes utolsó nagy stílusnak, a neoklasszicizmusnak tömegei nemegyszer kétségtelen monumentalitása ellenére is — kivált tégla és vakolat építményein — végül már szinte nyomasztó szárazságára válaszolva, az eklektikusok új és változatos, gazdagon tagolt tömegalakításokat hoztak vissza, a homlokzatokon fények és árnyak egyre gazdagabb játékát, és mindenekfelett egyfajta mozgalmasságot, a városszerkezetben pedig a nagyszabású térfogalmazást. Persze éppen a stílusnak eleve epigon volta folytán kezdettől fennáll a veszély - gyakran, és főleg a végső szakaszban be is következve — , hogy az építész elveszti a mértéket, és az épület, mint olykor már a városegyesítés korában is láthattuk, túldíszítetté válik: modorossá, zavarossá és ízléstelenné. Ha Budapest e korabeli épületeit végignézve, főleg a századvég felé haladva, találunk köztük szép számmal ilyeneket is, egészében mégis megállapítható, hogy Budapest e korszakának eklektikus építészei között meglepően sok a tehetséges és a jó ízlésű művész. Nemcsak Ybl, hanem a fiatalon elhunyt Skalnitzky és Koch, majd Weber Antal, Petschacher Gusztáv, Kauser Gyula, Bukovics Gyula, Láng Albert, Rauscher Lajos, Schmal Henrik egészen a majd minden stílusban sikerrel próbálkozó Steindlig vagy Hauszmannig. Munkájuk és nagyszámú, többé-kevésbé ismert vagy ismeretlen kortársuk munkája nyomán így alakul ki a kor Budapestjének jellegzetesen színvonalas eklektikus városképe. Máig meglevő hatását kétségtelenül fokozza, hogy épületei és azok együttesei a városterület legnagyobb részén minden építési előzmény nélkül jöttek létre - a stílus saját törvényei szerint, tekintet nélkül bármilyen meglevő és fenntartandó építményre, egységes tömegekben és terekben alakíthatva a városképet. Bár érvényesülésüket kétségtelenül, és éppen Bécs eklektikájához mérve, nemegyszer rontja a telekspekuláció folytán előállott zsúfoltság és a léptéknek így kényszerű lekicsinyítése — főleg a pesti oldal mellékutcáiban korlátozva a látvány hatását. Az épített város külső képének bármilyen látványos átalakulása mellett is az urbanizáció döntő tényezői között nem vesznek el, sőt tovább növelik jelentőségüket azok az elemek, melyek kevéssé látványosak: ám a falakban, utcák talajában megbújva a város zavartalan funkcionálásának továbbra is legfontosabb tényezői: Budapest közműveire gondolunk.8 2. MŰSZAKI ÉS KÖZEGÉSZSÉGÜGYI URBANIZÁCIÓ A közművesítés legfontosabb területének, Budapest csatornázásának története 1873-ban Reitter Ferencnek a Közmunkatanácshoz benyiijtott csatornázási tervezeteket illető szakvéleményének kialakításával kezdődik. Reitter Ferenc véleménye az volt, hogy a fővárosi csatornahálózatot a jövő városfejlődésének figyelembevételével kell megtervezni, 1973-ra ( !) félmillió budapesti lakossal számolva — valamint tekintettel a Rákos menti falvak (Palota, Szentmihály, Cinkota, Keresztúr) csapadék- és szennyvizeinek elvezetésére is. A hálózat fő gyűjtővonalait, angol szakemberek, Morton és Bazalgatte javaslatára részint a Margit-hídtól a Duna-part alatt, részint a mai Váci út és Marx tér közötti vonalon, innen pedig a Nagykörutat követve, részint (a magasabban fekvő területek szennyvizeinek felfogására) a mai Baross tértől a mai Mező Imre út és Hámán Kató utca vonalán látja kialakítandónak: mindhárom főgyűjtő a soroksári Duna-ág torkolata előtt futna össze, és innen egy gyűjtőmedencéből szivattyúk emelnék át tartalmukat a Dunába. Ehhez a haladéktalanul megépítendő fő gyűjtőhálózathoz csatlakozhatna még a Reitter által ugyancsak részletesen kijelölt kilenc más fő gyűjtőcsatorna is. Ez a hálózat fel tudná venni valamennyi már meglevő pesti csatorna tartalmát is, ideértve a gyáraknak a szükséghez képest előzetesen fertőtlenített szennyvizét is. Budán az óbudai Flórián tértől a déli összekötő hídig nagyjából a Duna-part alatt húzódnék a főgyűjtő, mely végül szabadon ömlene a Dunába. A vélemény kitért a csatornák rendszeres öblítésének fontosságára is. Ez, illetve a Morton—Bazalgatte-féle terv az, melyeknek alapján a főváros 1873 márciusában három magyar és két francia mérnököt meghívásos pályázat keretében felkért a város csatornázási tervének elkészítésére. A pályázaton végül is Lechner Lajos alapjában Reitter koncepcióján alapuló terve bizonyult a legjobbnak, Pesten a Duna-part és a Nagykörút alatt, valamint egy a magasan fekvő kerületekre szóló, Budán a Szentendrei úttól a mai Bem térig, majd a Duna-parton, ill. az Attila utcán az Ördögárokig vezető főgyűjtőkkel és úsztató rendszerben, mely minden szennyvizet szivattyúzás nélkül kiürít. üti 401