Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

vált a Ferenc- és a Józsefváros peremének szegényes majorjait, istállóit, melyekben 1886-ban még kb. 3100 tehén, a város egész tehénállományának fele kérődzik. A mezőgazdaság ágai közül egyetlen, hosszabb távon is valóban életképesnek és a nagyváros saját gazdaságába is reális funkciókkal beilleszkedő ágazatnak végül is csupán a zöldség- és virágkertészet bizonyult. A kertészkedés fellendülése összefügg a növekvő számú népesség elsősorban zöldség és gyümölcs, másrészt — az életformák polgárosodásával együtt — virág iránti igényének növekedésével is: két olyan terményével, melyek a hosszabb szállítást s (a tejjel ellentétben) a többszöri átrakást nem bírják el, de melyeknek nagyobb tömegben piacra való termelésével ekkor a környékbeli parasztfalvak még csak kevéssé, a nagyváros szükségleteit semmiképp sem kielégítő mértékben foglalkoznak. így biztos, exportlehetőségektől független helyi piac várja a termelőt: fordulatait könnyebben számíthatja ki, miközben a terményt a szállítási költség sem terheli jelentősen. Nem meglepő tehát korszakunkban a kertészet fellendülése a városhatáron belül is. A kertek kiterjedésének 1883 és 1894 közötti mindössze másfélszáz hektáros növekedése azonban (melyből nyilván kimaradt a szántóföldi zöldségtermesztés) éppen a rendkívül intenzív művelés folytán pusztán területi növekedésénél nagyobb arányú fejlődést takar, mely korszakunkra zártabb kertészeti övezetek kialakulását is eredményezi. Az előző periódus kertészetikig művelt még szétszórt területei korszakunkban kezdenek összefüggő nagyobb tömbökké összemosódni. A városegyesítést megelőző évek alakulni kezdő nagyobb kertes negyedei közül a nyolcvanas évek elejére a Váci út és Duna közötti sávon, a Vizafogó, az Erdőtelek s a Lőportárdűlő vidékén már összefüggőbbé válik a kertekkel betelepített terület, mely ekkor mind befelé a Nagykörút, mind kifelé: Újpest felé terjeszkedőben van. A váci és a ceglédi vasút, a Nagykörút vonala és a Csömöri (ma Thököly) út közötti négyszögben azonban a beépítés lassan eléri és elborítja az egykori Pacsirtamező kertjeit, belső határukat visszatolva nagyjából a mai Szinyei Merse és a Rottenbiller utca vonaláig. Ám ugyanakkor a kertek egyre inkább kezdik birtokba venni a ceglédi vasúton túli Herminamezőt, sőt (nagyjából a mai Rákosvárosi állomás környékén) délre a Thököly út vonalán túl is továbbterjeszkednek. Kiegészülnek és összefolynak a József- és a Ferencváros külterületén a Kálváriától kezdve a mai Mező Imre út és Hámán Kató utcától még mintegy fél kilométer mélységben befelé nyúló övezet kertjei is; az ennek az övezetnek belső határa mentén még a nyolcvanas években is kiterjedt állattartás, s az így rendelkezésre álló nagy mennyiségű trágya a kertek terjeszkedését és rentabilitását nyilván nagyban előmozdította. Távolabb, a városhatár külsőbb részein most bontakoznak ki Kőbányának a sertésszállások körüli, a Ligettelki-dűlőben levő földeken, valamint az Ohegyen és Újhegyen, a mai Rákosfalvának az akkor parcellázásra kerülő Zsivora-féle telkeken, továbbá a rákosi réteknek és a Zuglónak a várostól, a Festetics- és Vigyázó-birtokokból bérelt földjein települő nagyobb kertészetei. Utóbbi határrészeket Újhartyánból és Bugyiból, valamint más Pest megyei községekből érkező, vállalkozó szellemű parasztok népesítik be, akik feladva vidéki gazdaságaikat, tőkéjüket most itt fektetik be. Az így alakulni kezdő kertövezetben, kivált a Duna vagy a Rákos-patak körüli területeken, Óbudán, a Kelenföldnek a Duna-szabályozással művelhetővé vált részein megsűrűsödnek az előző kor úttörőit követve érkező bolgár kertészek ormótlan vízemelő lapátjai és kezdetleges víz vezető berendezései is; nyomukban egy új kertművelési eljárás, az elárasztó öntözés kezd elterjedni a homokos pesti talajon, magával hozva az évente többszöri termelés lehetőségét. Mindezek a kertészetek főleg zöldséget termelnek. Óbudán fejlődik a paradicsomtermesztés, de a korai zöldségnek, csemegekukoricának, borsónak főleg a melegebb pesti talaj kedvez. A belterület határán, a városhoz legközelebb eső övezetet eközben egyre nagyobb mértékben szállják meg a virágkertészetek: 1886-ban számuk már 35-re nő. A város gyümölcs eszeiéről ezzel szemben kevesebbet tudunk; a városegyesítés évének faiskolái továbbra is megvannak, sőt számuk szaporodik is, ugyanakkor a városfejlődés gyümölcsösök telepítését már csak a beépítéstől még sokáig megkíméltnek látszó városrészekben teszi érdemessé. Elsősorban tehát Buda távolabbi hegyoldalain folyik tovább a gyümölcsösök terjeszkedése, és gyümölcsfákkal telepítik be a filoxérától kipusztított távolabbi szőlők egy részét is. Gyümölcsösökre vonatkozó számszerű adatokkal csak 1895-ből, tehát korszakunk legvégéről rendelkezünk, és a magánházakhoz tartozó kertek adatai ebből is hiányoznak. De a budapesti gyümölcsfák száma még így is 200 ezer körül jár; erős eltéréssel a hagyományos falusi gyümölcsfajtáktól. Mert Budapest gyümölcsöseiben az őszibarack, körte, alma, dió túlsúlya jól érzékelteti, hogy ezt a profilt jelentős részben már tudatos, a városias ízlésre számító kertészkedés hozta létre. De e kertészkedés kiterjedésének jelentőségét érzékeltetendő nem árt megjegyezni, hogy az ekkor mintegy 52 ezer lakosú Kecskeméten már több mint félmillió gyümölcsfát írnak össze. Budapest saját gyümölcstermelése eszerint minden fejlődés ellenére is távolról sem volt képes az 1895-re már 600 ezerre szaporodott népesség gyümölcsszüksógletének fedezésére. Az elővárosi övezet mezőgazdaságának fejlődése — bár a városegyesítés idejéig már itt is megtörtént a legelők nagyobb részének felosztása — korszakunkban a fővároséhoz képest egy