Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

Ezekből a problémákból a budapesti kisipari önállók számának 1874. ós 1896. évi összetételét mutató adatok még nem sokat sejtetnek. Egyrészt a kisipar erős további differenciálódását mutatják, megfelelően a polgárosodó városi népesség erősen differenciálódó fogyasztási igényei­nek másrészt az önálló iparűzők számának jelentős növekedését. Budapestnek mint az ország igényein keresztül is legpolgáribbnak bizonyuló társadalmának és ennek megfelelve továbbra is legnépesebb kisipari koncentrációjának reális visszatükröződése ez. A szakmai differenciálódás azonban ugyanakkor maga is már következménye a versenynek is: az erősen szakosodott iparos számára ugyanis legalább átmenetileg — gyengül a verseny, így lesz 1890-re — tovább folytatva a már korábban megindult szakosodást — külön iparággá a faiparban a fadobozkészítő, a faszerszámkészítő, a ládagyáros vagy a próbababakészítő -a fémiparban az aranyműves, az aranyverő, az arany csiszoló, az aranyárujavító, az aranyle­mezek), az aranymosó — de találkozunk ezüstcsiszolóval ezüstjavítóval, ezüstkováccsal, ezüst­öntővel ugyanúgy, mint külön ólomplomba-öntővel vagy óralapkészítővel. Az élelmiszeriparban külön szakmává válik a baromfitisztítás, a béltisztítás, de van borjúlábtisztító, káposztavágó, lúdsütő és sóletsütő. Ugyanakkor bizonyos különleges, erősen városiasodé viszonyokat feltételező szakmákban különösen megerősödik Budapest szerepe: 1881-ben pl. Budapesten működik az ország arany- és ezüstműveseinek 53, műszerészeinek 55, fényképészeinek 31, de még órásainak is 16%-a — messze magasabb arányban, mint amennyit Budapest népessége az országon belül jelent. Korszakunkon át önállóinak létszámát tekintve a budapesti kisipari jellegű termelés három fő területe (a messze kiemelkedő ruhaipart nem is számítva) a vas-, fém- és gépipar, a faipar, valamint az élelmiszeripar volt. 1880 6860 önállójából 2570, 1890-ben 11 431-ből 3693 e három ágazathoz tartozott. Még jellemzőbb azonban, hogy (ha a ruhaiparosok létszámát ismét leszá­mítjuk) arányuk az önálló iparosok megmaradt létszámán belül korszakunkban a verseny önszabályozó hatását sejtetve — nem változik lényegesen. Ugyanakkor a kisiparnak már bizo­nyos válságára utal az körülmény, hogy míg a növekedés (amennyiben az egyes iparágakat meg­határozó, időben is változó tartalmú kategóriák összeegyeztetése során előálló pontatlanságoktól eltekintünk is) elsősorban a fonó- és szövőiparban, építőiparban és nyomdaiparban — létszámu­kat tekintve még fejlődni képes iparágakban — nagyarányú, a faiparban és az élelmiszeriparban (tehát a legnépesebb ágak közül kettőben, méghozzá hagyományosban) az átlagnál csekélyebb. Ebben utóbbinál az új pékség vagy mészárszék létesítéséhez szükséges tőkék hiányát — előbbi­nél a nagy, az épületasztalosságot szinte monopolizáló építési vállalkozók, az erős osztrák bútor­import, valamint az elővárosi övezet nagy, a manipuláló kereskedők által fenntartott manufaktii­ráinak nyomasztó versenyét kell keresnünk. A bőr-, sörte- és gumiiparban a két különböző adat összeegyeztetése után úgy látszik, hogy a fejlődés legalábbis normális — tehát együtthalad a népességszám emelkedésével — éppúgy, mint a többi külön nem említett iparágakban. A szám szerinti legnagyobb növekedést a város (már a városegyesítéskor is legnépesebb, s most is még csak a népességszám növekedésével arányosan bővülő) ruházati iparának kb. 2700 főnyi megnövekedésében észleljük. Egészében ez a fejlődés is elég volt ahhoz, hogy Budapest még 1890-ben is Magyarország legnagyobb kézműipari területi koncentrációja maradjon: az ország kb. 292 ezer 20-nál kisebb munkáslétszámú ipari vállalatának mintegy 3, statisztikailag önálló­ként tekintett iparosainak meg éppenséggel 3,7%-a dolgozott Budapesten, melynek lélekszáma az ország népességének 2,83%-át (Horvátország nélkül 3,25%-át) tette ki. A kisipar Összhangban azonban a kisiparnak a bevezetőben említett nagyon is jelentős objektív nehéz -útjai ségeivel, a növekedés korántsem valamely sima vagy egyenes vonalú, a népességszámmal ará­nyosan együtthaladó fejlődés eredménye. Mögötte két főbb mozgás alakító hatását kell meg­látnunk. Közülük legjelentősebbnek és legjellegzetesebbnek a bedolgozó hálózatok erőteljes kiszélesedését tekinthetjük. Ez elsősorban a ruhaipart jellemzi: hiszen itt az iparág természete nyújt igen tág lehetőségeket a vállalkozó szellemű tőke ilyen kísérletei számára. A cipész, a szabó, a varrónő és gyakorlatilag mindaz, amit női kézműipar név alatt foglalnak össze, önállósodásához nem igényel költséges fel­szerelést: tulajdonképpen még önálló műhelyre, üzlethelyiségre sincs szüksége, s a varrógépet leszámítva semmiféle mechanikus berendezésre sem. Természetes tehát, ha ezekben az ipar­ágakban rendkívül megnő az önálló iparűzők száma. Amennyire könnyű azonban itt az önálló­sodás, annyira nehéz a megmaradás és még inkább a bármilyen szerény továbbfejlődés is. Az árutermelés már nyersanyagbeszerzést igényel, tehát bár szerény, de valamilyen tőkét ugyan­akkor a számba jöhető vevőkör helyileg rendkívül korlátozott volta, valamint a gyár és manu­faktúra versenye még a csak szerény méretű raktári termelést is roppant kockázatossá teszi; önálló vásározásra viszont a kisiparosnak ismét hiányzik a pénze. Az egyszerű javításnál, kar­bantartásnál és — bár csak nagy ritkán — egy-egy új darab szükséges előállításánál jövedelme­zőbb munkát önálló kisiparosnak csak a folyamatos, viszonylag homogén megrendelések bizto­síthatnak.

Next

/
Thumbnails
Contents