Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

Mindenekelott le kell szögezni: a magyarosodás korszakunkban és mindvégig az első világháborúig csaknem kizárólag a német jelleg háttérbe szorulását jelenti a kultúra legkülönbözőbb területein; a városba frissen beáramlani kezdő szlovák elemek megmagyarosításáról még nincsen szó — mint ahogy ezek a város nemzetiségi jellegét sem társadalmilag, sem kulturálisan lényegesen soha nem is befolyásolták. Legalábbis s kivált korszakunkban — azokon a területeken nem, melyeken a kulturális fejlődés alakulását eddig figyelemmel kísértük. A német kulturális törekvések háttérbe szorulásának korszakunkban több oka van. Egyik kétségtelenül az, hogy az abszolutizmus politikailag és gazdaságilag egyaránt Bécs-központú centralizációra törekvő intézkedései a pest-budai németséget is elidegenítették e rendszertől, mely pedig németként való megmaradásuknak egyedüli fenntartója lehetett volna. Es ha az 1850-es évek elején — főleg a pesti kereskedő nagypolgárságban — még találunk is magyarellenes megnyilvánulásokat, néhány év elég hozzá, hogy gazdasági és politikai érdekei — úgy mint már többé-kevésbé 1848 49-ben is — e német polgárságot is a magyar önállósulási törekvések sikerében tegyék egyre inkább érdekeltté — illetve: legalábbis közömbössé az abszolutizmus és a germanizáció fennmaradásában. E fejlődést nagyban elősegítette az a körülmény, hogy, mint már ugyancsak láttuk, a német polgári elem külső utánpótlása is lassan elapadt. A pest-budai németség mint olyan ekkorra már társadalmilag és etnikailag is kezd elszigetelődni, és társadalmának peremén lassan megindul letöreclezése és beolvadása a környező magyar társadalomba. E folyamatot már az sem tartja fel, hogy nyelvileg e korszakban a németség még két jelentős hullámban kap utánpótlást: egyrészt a rohamosan növekvő számban a városba áramló s túlnyomórészt még német ajkú zsidóságból, másrészt az 1860-as évek elejétől érkező szakmunkásság német eredetű részéből. Azok a társadalmi és érdekellentétek azonban, melyek — legalábbis tömegeikben — az új elemeket a német polgárságtól elválasztják, már túlnőnek az összeolvadásnak a nyelvi egység adta lehetőségein, és végső fokon immár mindhárom elemet a magyarosodás irányába fogják fordítani. Legjobb példája ennek a pesti zsidó neológia a hatvanas évek elejével kibontakozó magyarosodása; az erőviszonyok megváltozására — Horvát Árpád figyelmeztetésétől függetlenül is különösen érzékenyen reagáló zsidóság már helyesen észleli: a magyarországi nemzeti piac csakhamar politikai és adminisztratív fővárossá is váló központjában a társadalmi-nyelvi asszimilációt már nem a német, hanem a magyar nyelv irányában kell tovább folytatnia. A németség ilyen nemzeti hanyatlásához erősen hozzájárult azonban az is, hogy a városoknak kezdettől fogva nem volt az életformákon túlmenő saját német aktív kultúrájuk. Kiterjedt német sajtója és polgárságának egyes rétegeiben színvonalas német műveltsége ellenére is Pest-Buda soha nem vált német kultúrcentrummá olyan értelemben, mint például a nála nem sokkal nagyobb Prága vagy akár Brünn. Pest-Budának még a XIX. század első felében sem voltak német költői, német írói — legalábbis olyanok nem, akik a társadalmi valóság vagy az érzelmek művészi kifejezésében az itt összegyűlő magyar írókkal felvehették volna a versenyt. A pesti német színháznak és a német könyvkiadásnak nem voltak helyi szerzői, mint ahogy nem volt a városnak még sajátlagosan német tudományossága sem. A várost irodalommal, sőt színdarabokkal is Bécs és a német nyelvterület látta el; értelmisége pedig már inkább a helyi magyar színezetű értelmiségbe igyekezett betagolódni, éppen ezzel ő maga indítva meg a helyi német társadalom tömbjének letöredezését. Világos lett előtte ugyanis, hogy az egyéni társadalmi emelkedés számára ez a kapcsolat nagyobb lehetőséget biztosít, mint amennyit a kulturálisan minden szempontból fejlettebb német nyelvterület erősebb versenyében remélhet, ahol őt eleve provinciálisként fogják kezelni. E folyamat korszakunkra már annyira előrehaladt, hogy 1849 után még egyszerű középiskolai tanári állások betöltéséhez is az egykori örökös tartományokból kellett megfelelő német szakembereket hozni Pest-Buda iskoláiba. Az értelmiség ilyen magatartásához nagyban hozzájárult az is, hogy a korszerű művelődési irányokat illetőleg az abszolutizmus, a művelődésügyben korszerű szervezeti újításai ellenére is, eszmeileg olyan konzervatív álláspontot képviselt, mely a fejlődni akaró intellektuelt természetszerűen sodorta a liberálisabb magyar nemzeti mozgalom oldalára; jellemzően mutatják ezt például a pest-budai oktatási intézmények megmagyarosításában és egyben modernizálásában élenjáró pedagógusok jórészt német nevei is. A pest-budai német polgár és értelmiségi így végül is oda jutott, hogy saját, őt magát legközvetlenebbül érintő társadalmi és gazdasági problémáiról akár színházban, akár irodalomban'— a kultúra két legnagyobb tömeghatású ágában — már egyre inkább csak magyar nyelven hallhatott vagy olvashatott. S még ha nem is kizárólagosan: de lehet-e vitatni, hogy a kor egy egész országból és egy egész ország számára Pest-Budán központosuló magyar irodalma közepes műveivel is már jobb neveket tudott felsorakoztatni, mint a helyi német írók többnyire a jobbik esetben is csupán közepes zsurnalisztákból álló köre, s a Nemzeti Színház társulata jobb előadást nyújtott, mint, vendégművészek felléptétől eltekintve a színházának leégése óta magához térni nem tudó német társulat együttese. S főleg, hogy mindezek a magyar kultúrához kapcsolódó mozzanatok