Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873
A harmadik és talán legjelentősebb lépés az oktatásügy területén a polgári iskola bevezetése volt. Ez sem volt sajátosan pesti intézmény: az 1868:XXXVIII tc., a népoktatási törvény vezeti be, némileg a kiegyezéssel megszüntetett alreáliskolákéhoz hasonló igénnyel. A polgári az elemi iskola IV. osztályára építő négyéves tanfolyam, mely, ahogy Csengery megfogalmazta, a nemzet azon nagy osztálya számára létesült, amelynek igényei túlmennek az elemi oktatáson, de nem érik el a felsőbb oktatásra előkészítő középiskola szintjét: tovább akarja taníttatni gyermekét, de hamarabb akar célba érni, mint a középiskolában. A társadalmi meghatározás világos: a polgári tehát a kispolgárság iskolájának készült, és így négy osztálya már nemcsak egyféle kész, de a középiskola négy osztályáénál gyakorlatibb műveltséget adott, hanem a szívósabb, igényesebb elemeknek lehetővé tette a továbbtanulást is az ugyancsak latinmentes reáliskolában. Annak az erős kispolgárosodási tendenciának ismeretében, mely a város társadalmi fejlődését mint láttuk — már ekkor is jellemezte, nem meglepő a polgári iskola nagy sikere. Jellemző, hogy éppen a legkispolgáribb Óbudán — ahol még a középpolgárság is hiányzott, s a kispolgárság a társadalomnak szinte felső rétegét jelentette — szervezik meg az első polgári iskolát, majd 1870-től kezdve egymás után nyílnak meg a polgárik Pesten is: a Kiskorona utcában, a Nagymező utcában, majd Budán a Medve utcában. Polgári iskolává alakul a még 1853-ban alapított Röser-féle nevelőintézet és a Magyar Gazdaasszony képző Egylet 1866-ban alapított iskolája. Ha létesítésük körül vannak is még egyes nehézségek, bizonytalanságok: a városegyesítés éveire a pest-budai kispolgár is megtalálja a maga felemelkedéséhez sokáig rendkívül megfelelő, a népiskola és a középiskola között álló iskolatípust. Pest város különben a rajziskolával is egyre jobban törődik. 1869-ben iijjászervezik a rajztanodát, bevezetik a műszaki rajz, a szabadkézi rajz és a mintázás oktatását, és e központi rajztanoda mellett a külvárosokban előkészítő rajziskolákat is felállítanak; emellett elrendelik a rajztanítást az elemi iskolák III IV. osztályaiban is. Egy év múlva az erre eredetileg megszavazott költséget a háromszorosára, közel 10 ezer forintra emelik, külön rajztanári állásokat szerveznek az iskolákban. Ugyancsak a gyakorlati oktatást szolgálja a női kézimunka kötelező tárgyként való bevezetése az elemi iskolák leányosztályaiban; e célra 23 munkatanítónői állást szerveznek. A kettős város, de főleg Pest, a városegyesítés évére így megteremtette középfokú oktatásának sajátosan polgárosult társadalma igényeinek megfelelő valamennyi fő típusát. Mindezen fejlődés: egyetemei, valamint közép- és szakiskolái ellenére is, a hatvanas évek végén A népoktatás Pest-Buda népességének műveltségi szintje még meglehetősen alacsony. Pest 1869 végén 200 tovább-^ ezer főnyi népességéből 35,6% analfabéta; Budán az arány még rosszabb: 38,5%. Számos vidéki fe J lesziese város e szempontból megelőzi Pest-Budát: nemcsak a kicsiny Kőszeg, mindössze 25, de Sopron csak 29 és Debrecen csak 32%-os analfabetizmusával is. Ehhez képest csekély vigasz, hogy ha az analfabetizmus vizsgálatát csak a hét éven felüliekre korlátozzuk, a pesti 29,59%-os és állandóan csökkenő arány az országos 55,6%-hoz képest nagyon is kedvező. Az analfabetizmus korcsoportok szerinti bontása viszont jól mutatja, hogy a pesti analfabetizmusban egyre nagyobb szerepe van a városba vidékről érkező népességnek (ezen belül is különösen a nők elhanyagolt nevelésének). A vidékiek széles körű írástudatlanságára igen jellemzően utal az a körülmény, hogy míg a város népességszámának viszonylagos stagnálása idején (1847 és 1852 között) születetteknél az analfabetizmus aránya 1868-ra csak 19,10—19,70% között mozog, addig az ezelőtt és azután születetteknél ez az arány sokkal magasabb. És még jobban látszik ez az írástudatlanoknak pontosan ugyanazon városnegyedekben megfigyelhető magas arányán, amelyekben mint láttuk — a vidékről újonnan érkezettek helyezkedtek el: a Terézváros kültelkén, a József- és a Ferencvárosban a kültelkeken és Kőbányán. A nők különösen erős elmaradottságát jól mutatja, hogy míg az analfabéta férfiak és nők országos aránya 100 : 118, addig Pesten 100 : 147, jeleként annak, hogy míg vidékről a vállalkozó szellemű és éppenséggel képzettebbnek számító férfiak jönnek fel Pestre, a nőknél ilyen szelekció nincsen: akár Pestre távozott férjeik után jönnek fel, akár ideiglenesen, cselédként (tehát már eleve is a faluba való visszatérés szándékával) tartózkodnak itt, nem érzik lényegesnek az írni tudást. Olyan körülmény ez, mely igen világosan indokolja mindazokat a lépéseket, melyeket 1867 után elsősorban Pest város — legsürgősebb teendői között polgárainak legalább alapfokú oktatását biztosítandó, tenni fog. Az 1860-as évek elejétől ugyanis a meginduló általános fellendülésben Pest város az elemi iskolaügy felé különös, fokozott figyelemmel fordul. 1867-ben, a koronázás után alig néhány héttel, Gerlóezy Károly tanácsnok már indítványt tesz a közgyűlésnek részint a népiskolák számának szaporítására, részint új iskolák építésére, részint a tanítói fizetések javítására; utóbbinál tekintettel arra is, hogy a tanító egészen hivatásának kell hogy éljen, amellett társadalmi állása is'kell hogy megfeleljen hivatala fontosságának. A pillanatnyi helyzetet jellemző kép valóban szomorú: a tanfelügyelői jelentés szerint még a belvárosi iskolákban is 100 150 gyerek szorong egy-egy tanteremben; a külvárosi iskolák pedig inkább a falusi iskolák színvonalán állnak: dologidőben csekély a látogatottságuk.
