Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

veslegények egyletét is feloszlatná, de a makacs munkások a belügyminiszterhez fellebbeznek, s ő a helytartósági osztálynak az ilyenféle egyletet részben feleslegesnek, részben politikailag veszélyesnek találó véleménye ellenére is, némi alapszabály-módosítással engedélyezi működésüket. Ugyanakkor megkísérlik az óbudai hajógyár szakmák szerint szervezett betegsegélyző egyesületeinek összevonatását is. Az igazgatóság azonban ehhez nem hajlandó segítséget nyújtani, a rendőrségnél jobban látva a munkásság ilyetén megosztásából is származó előnyöket. A munkások sem állnak kötélnek, végül Prottmann csak annyit ér el, hogy minden egylet mellé az igazgatóság egy tisztviselőt ad a pénzkezelés és alapszabály szerinti működés ellenőrzésére. Megakadályozza viszont a rendőrség a pesti vasúti pályaudvar munkásai segélyegyletének alapítási kísérletét, jóllehet külföldi származású munkásvezetői ellen semmi kifogás sem merül fel. De ahogy más munkás sem — legalábbis a rendőrség véleménye szerint —, így ők sem nyújtanak szavatosságot egy hasonló egylet „megfelelő vezetéséhez". Ugyanígy akadályozzák meg ezek után 1857 végén a budai ácslegények és a pest-budai nyomdászok hasonló törekvéseit. S a hatóság még a pesti kispolgárok 22 temetkezési egyletét is sokaUja, és már 1855-ben összevonásukra biztatja a tagokat. A hatóságok bármilyen munkásegyesüléstől való növekvő félelme azonban kiterjed a vallási szektákra is, jellemzően téve tanúbizonyságot ezzel egyházi és társadalmi rend összefonódott voltáról — másrészt azonban arról is, hogy a munkásszervezkedés megakadályozása az egyszerű munkásokat könnyen belekergetheti a kommunisztikus ideológiájú és ,,a közeli változás" reményével csábító szekták zsákutcájába. 1853-ban a Gyár utca 19. sz. alatt lecsapnak a később nazarénus név alatt ismert „Krisztus követői" szekta ájtatosságára: a hat letartóztatott a munkásosztály legkülönbözőbb rétegeiből származik, és a szekta miatt egyesek már voltak is büntetve; de az óbudai hajógyárban a szektának különösen számos híve van. Ugyanígy felszámolják 1853 54-ben a politikailag tulajdonképpen teljesen veszélytelen, már említett cipészmunkás „talléregyleteket" is, és 1857 58-ban a kalaposlegényeknek egész Európára kiterjedő, ugyancsak említett, merőben gazdasági szervezkedését is — jóllehet mindezek a munkaadókkal szemben közös front alakítása ellenére is más szempontból éppen a munkásosztályon belüli ellentétek fenntartását is szolgálják. 1859 nyarán a rendőrség már egy pesti munkásdalárda alapítása ellen is fellép; a rendőri korlátoltságra jellemző indokolás szerint (mely mögött azonban az a ravasz szándék is lappang, hogy bármilyen sajátosan munkás vezetőréteg kialakulása megakadályoztassék) kéz műveslegény ne lehessen valamely egylet vezetője, de tagja sem: hiszen erre se ideje, se pénze nem lehet. Aki énekelni akar, lépjen polgári dalárdákba, avagy a helyi katolikus vagy protestáns munkásegyletbe. Mert ekkor már ilyenek is működnek; 1854-ben Scitovszky hercegprímás bécsi mintára megalapítja a pesti Katolikus Legényegyletet kifejezetten azért, hogy a tagokat a veszélyes politikai tanításoktól megóvja. Az alapszabályok szerint, melyeket 1855 júliusában hagynak jóvá, a tagok nem politizálnak, vasárnaponként hitoktatásban és egyházi karénekben vesznek részt, és ismeretterjesztő előadásokat hallgatnak. Az egylet ténylegesen azonban még 185G tavaszán sem alakult meg, 1867-ben azonban már működő egyletként van nyilvántartva ugyanúgy, mint az 1859-ben megalakult hasonló protestáns egyesület. Az ipari konjunktúra hatásán túl a szervezkedés ilyen szigorú ellenőrzése és minden eszközzel való korlátozása vezet oda, hogy a pest-budai munkásság sajátosan gazdasági jellegű mozgalmairól a korban keveset hallunk. Csupán 1851. július 3 —4-én, a dohánymonopólium bevezetésével éppen államosított terézvárosi dohánygyárban tör ki sztrájk a munkabérek leszállítása és egy munkavezető orcátlan megjegyzése miatt. Kb. 150 — 200 a munkát letevő munkásnő vonul a józsefvárosi gyár elé, és az ottani nőket is csatlakozásra hívják fel, fenyegető fellépésük ellenére is hasztalanul. A körülöttük támadt csődület azonban már fenyegetőbb volt, a tömeget így végül katonaság oszlatja fel, de a sztrájkhoz nem csatlakozott gyárban a munkásnők ebédjét délben inkább beviszik, semhogy őket az utcára kiengedjék. A hadi törvényszék (ostromállapot van !) a vezetőket 3 — 3 hónapi fogságra ítélte, amit azonban a hadseregparancsnok egy hétre szállított le, józanul meglátva a mozgalom erősen helyi, szélesebb kör számára gyújtóanyagot egyelőre nem tartalmazó jellegét. Utána csak 1857 júliusában van hírünk egy pesti gyár sztrájkjáról a munkakörülmények megjavítása érdekében. A sztrájktörőket fenyegető munkásokat letartóztatják és az öt felbujtót bíróságnak adják át. 1863 júniusában hallunk ezután sztrájkról: a Drasche-féle téglagyárban béremelési mozgalom indul, a munkások sztrájkba lépnek és bántalmazzák a csatlakozni vonakodókat. A munkásosztály szervezkedési kísérletei így nem csodálható módon — még az 1861 és 1870 közötti nagy pest-budai egylet alapítási lázban sem érvényesülhettek. 1863-ban, mikor az első sikertelen, a kormány által elutasított kísérlet történt egy bécsi munkásegylet alakítására, a Kancellária utasította a Helytartótanácsot, hogy semmiféle munkásegyleti alapítást („különösen ha Budapesten a munkások egyletek alakítása által magukat tömegesen szervezni akarnák") ne engedélyezzen. Indokolásul a kancellár a Németországban mind jobban elterjedő Schultze Delitzsch-féle munkásegyletekre és egyes radikális értelmiségieknek („íróféle egyének") nyilván a A szocialista munkás -szervezkedés kezdetei