Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

mi módon befolyásolva: azt már az 1867-től 1873-ig újraválasztás nélkül működő városi képviselő-testületek helyett a város országgyűlésiképviselő-választásainak 1861., 1865., 1869. és 1872. évi eredményei kezdik egyre világosabban megmutatni. Annál világosabban, minél világosabbá vált időközben számunkra az e választások kereteiként szolgáló városi kerületek sajátos társadalmi arculata is. Nem meglepő ugyanis, ha a kerületek közül a Belváros háztulajdonos-középpolgári értelmiségi választói korszakunknak mind a négy választásán egyhangúlag vagy óriási többséggel kitartanak a 48-as képviselőjük, Kossuth örökébe 1861-ben mintegy szimbolikusan is belépő Deák Ferenc mellett, a középnemesi és a régebbi városi polgári polgárosodás egyfajta összeegyeztetésének platformján. Nagyjából ugyanezt tükrözi erősebb értelmiségi és hivatalnoki színezettel Eötvös haláláig szilárd helyzete is a budai I. választókerületben, melyben csak 1872-ben, de akkor is ugyanezen az alapon fogja őt felváltani a jogtudós Pauler Tivadar, a későbbi igazságügyminiszter. A Deák-pártnak Pest-Budán ezek a rétegek az ideális bázisai. A Lipótváros zsidó nagypolgársága kezdettől fogva kereskedő ember megválasztására törekszik. 1861 és 1865-ben a zsidók még nem bírván választójoggal, kénytelenek tudomásul venni a Deák-párt által ajánlott, kétségtelenül tisztesen liberális képviselőket: 1861-ben a történetíró Szalay Lászlót, majd 1865-re Kemény Zsigmondot. Jellemző, hogy a párt ekkor még nem kívánja felléptetni e kerületben Pváth Károlyt, a nagypolgári üzleti kapcsolatairól ismert ügyvédet, jóllehet neve már közszájon forog. 1861-ben így még Ráth maga mond le jelöltségéről Szalay javára. 1865-ben viszont, amikor a törekvés a kereskedelmi érdekek kép viseletére a polgárság körében már igen határozott, maga Lónyay Menyhért, a későbbi pénzügyminiszter, miniszterelnök és gróf — a reformkori híres Kappel bankár leányával s egyik örökösével kötött házassága révén már maga is a nagypolgársághoz kötött dzsentri politikus — jön el az Európa szállóban rendezett választási értekezletre, meghallgatni, de inkább leszerelni a kereskedők Ráth felé hajló pártját. Ráth mégis fellép, ugyancsak Deák-párti programmal, és ha meg is bukik, abban nem annyira a róla terjesztett rosszmájú kortesdalnak („kétes az ő politikai jelleme — hisz Hartmann —Káldor és Bizay az embere") hatását, mint inkább társadalmi bázisának ekkor még szűk voltát kell látnunk. (Amit az is mutat, hogy Kemény hívei nem költöttek sokat a választáson: egy résztvevő visszaemlékezései szerint mindössze 1261 forintot,egy reáltanodái tanár egy évi fizetését.) ADeákpárt értelmiségi szárnyának kísérletei parlamenti pozícióiknak e sokáig sima választókerület révén való erősítésére azonban 1869-re már véget érnek. A zsidó nagypolgárok szavazatával ekkortól kezdve haláláig hosszú évekre az a nagykereskedő és bankár Wahrmann Mór lesz a kerület ugyancsak Deák-párti képviselője, aki néhány hónap múlva majd a városegyesítés első lépéseit is kezdeményezni fogja. Nem kevésbé jellegzetesek a Terézváros választási eredményei. Itt 1861— 65-ben még Gorove István, a későbbi kereskedelmi miniszter, ugyancsak a Deák-párt értelmiségi csoportjának embere a mandátum birtokosa. 1869-re azonban elkeseredett harcban, melybe most már a városrész igen erős zsidó kis- és középpolgársága is részt vesz, az ellenzéki, ugyancsak a kispolgárság felé tekintő, Vidatscsalés Táncsiccsal is jó viszonyban álló Jókai nyeri a mandátumot; őt a radikális kispolgári eszmékkel kacérkodó Horn Ede (1848-ban még Einhorn néven a pesti reformált izr. hitközségnek hitsorsosai számára magyarosítást és asszimilációt hirdető hitszónoka, majd az ellenforradalomtól eltávolítva párizsi emigráns, s ekkor már Pozsony egyik képviselője) támogatja. De Jókai terézvárosi mandátuma nem hosszú időre szól. 1872-ben őt az ellenzékkel szemben a politikai stabilitásnak e társadalmi rétegben mindig szívesen fogadott jelszavával fellépő Deák-párti ismeretlen fiatal ügyvéd, Radocza János, a későbbi városházi politikus jellemző típusa üti ki a nyeregből. A három sui generis kispolgári választókerület (a Józsefváros, a Ferencváros és a budai II. kerület) az 1861 és 1869közötti három ciklusban tanúsított állásfoglalása jellegzetes módon tükrözi a kispolgár érzelmileg erősen befolyásolt, de alapjában még ellenzéki útkeresését az új világban. Nem véletlen, hogy itt egyik párt sem tud (vagy akar) országos hírű és szintű politikus jelöltet állítani. 1861-ben a választéka jól ismert „népszerű" embert választják: a Józsefvárosban Szilágyi Virgilt, a II. kerületben Balássy Antalt: 48-as demokrata ügyvédeket, akik közül az önkényuralom alatt az első Táncsicsnak, a második Rózsa Sándornak — bizonyos szempontokból a kispolgár tisztelt vagy rettegett eszményeinek — volt védőügyvédje. A Ferencváros régi 48-as képviselője, Kacskovics Lajos mellett tart ki. 1865-re azonban a Józsefváros már Szentkirályi Mórt, Kossuth 1847 — 48. évi követtársát, ám 1867-re Pest Deák-párti polgármesterét választja meg, szintén a Deák-párt nemesi-értelmiségi szárnyából. A Ferencváros kisemberei pedig ezúttal a jelöltként fellépő nagypolgári (emellett bár régi vágású, de — úgy látszik — németnek érzett) Rottenbiller ellenében a város volt főbíráját, a magyar Horváth Károlyt. A Vízivárosban már bizonyos áttörés van: itt Ráth Péter jómódú gyógyszerésszel szemben Balássy — talán érezve esélytelenségét is visszalép. 1869-re a helyzet tovább bonyolódik: ekkorra már határozott, formálisan is megalakult politikai pártok állnak egymással szemben, és a konjunktúra elmúlt két