Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

kísérleteztek az áru valamilyen ipari feldolgozásával: a Wodianerek a gyapjúmosással, Kunig vagy Medetz dohánygyártással; vezetőembereik alapítják meg ugyancsak még 48 előtt a főváros első nagy gépi ipari üzemét, a Hengermalmot — a legerősebbek pedig már megteremtik a testvérvárosok első bankjait. A csak ipari vállalkozók közül 48 előttről elsősorban az első kezdetleges pest-budai szeszgyárosok maradnak fenn és az olyan vállalkozók, mint a kocsigyártó Kölber testvérek vagy a nagy tímármanufaktúra-tulajdonos Jordánok; néhány nagy építész, mint Kasselik (a városegyesítés évében Pest legnagyobb adófizetője), Diescher, Kauser — s a tüzelő- és építőanyag olyan kereskedői és egyben gyártói, mint a fakereskedő és kőbányatulajdonos, majd fűrésztelepeket alapító Luczenbacher. Jellemző azonban, hogy e rétegben is milyen nagyszámú a századelőtől kezdve vidékről vagy éppenséggel külföldről jött személy: és nemcsak a termény- vagy állat kereskedők között (amit a funkcióknak gyors, hirtelen kibontakozása indokolna), de még a sajátosan iparcikk: kézműáru-, textiláru- kereskedők között is. Ügy tűnik, mintha a városi polgárság zöme, tömegében legkarakterisztikusabb eleme, melyet ekkor még Pest-Budán is túlnyomórészt a kicsinyes céhkeretek között magát inkább biztonságban, mintsem korlátozva érző kézműiparosság jelent, a gazdasági élet mindezen területeiről szinte tudatosan tartaná távol magát. Közelebbről megnézve azonban, ezt természetszerűen indokolja a kézműipari tőkefelhalmozás lehetőségének már említett csekély volta. Természetes, hogy e kereskedőréteg 48 után sem szünteti meg tevékenységét, hiszen az általa ellátott funkciók is csak most kezdenek igazán kibontakozni. Vannak persze e rétegből sokan, akik eddigre már utódok nélkül elhalnak, mint Appiano, Pest 1850-től egyik állandó városi vezetőembere, egy időben polgármestere is, vagy Kern Jakab, a Lloyd egyik alapítója — mások csődbe menve tűnnek le, mint Boskovitz, a város egyik vezető kézműáru-kereskedője, akit az 1857. évi válság tesz tönkre. Van, aki nem kíván harcot folytatni az új viszonyok között és elhagyja az országot, mint a bécsi konkurrenciával szemben visszalépő Valero. Mások, mint a Szitányiak, a dzsentrivel házasodva össze, kihúzódnak az aktív fővárosi gazdasági életből; és van, aki feljebb lép, mint Wodianer, aki az ötvenes évek közepétől már Bécsben él, a kormány egyik pénzügyi tanácsadójaként, később a bécsi tőzsde alelnökeként. De akik megmaradnak, jórészt erősek, és az újonnan érkezőkkel szemben nagy előnyben vannak: a meglevő gazdasági vezető pozíciók jó része a kezükben van, s a társadalmi tekintély és a jó részüknél ugyanakkor már részben stabil ingatlantulajdonná is szilárdult tőke helyüket a vezetőrétegben továbbra is biztosítja. És valóban: őket is ott látjuk most az új nagy részvénytársasági malmok alapítói között, a nagy bankok és biztosítók vezetőségében, az Osztrák Nemzeti Bank pesti fiókjának igazgatóságában és váltóbírálói között; szerepük nagy a Lloyd Társulatban és a Tőzsdén is éppúgy, mint a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarában. Csakhogy e réteg keskeny, megfelelően annak, hogy a 48 előtti időkben az efféle, már tisztán tőkés nagypolgárság rétegként szélesen szükségképpen még nem bontakozhatott ki. A dolog természeténél fogva e réteg, minden aktivitása, tekintélye és végig szívósan megőrzött pozíciói ellenére is végül egyre jobban feloldódik majd a már említett, nála is újabban érkezettekből álló, sokkal nagyobb létszámú rétegben. A városegyesítés éveire így a nagypolgárság magatartásának fő vonásait sok területen egyre inkább már a legújabban jöttek kezdik meghatározni dinamikájukkal, harsányságukkal. Ezeken a gazdasági fejlődésből közvetlenül kinőtt elemeken kívül a városegyesítés évére már egy elég népes, sajátosan értelmiségi pályán (de így sem a várostól és annak fejlődésétől függetlenül) nagyra nőtt réteg is a város nagypolgárságához sorakozik. Közöttük már szinte külön-külön csoportként elkülönülően ismerhetjük fel részint a nagy jövedelmű orvosprofesszorokat, részint a legnagyobb ügyvédeket, részint a magas rangú állami funkcionáriusokat, főleg az ország 1860-ban restaurált felsőbíróságának, a Hétszemélyes Táblának bíráit. Nevek felsorolása itt kevéssé érdekes: hiszen ez esetben legfeljebb a holt vagyon és nem a vagyont továbbnövelő funkció öröklődik tovább a következő generációkra. Csupán a kuriózum kedvéért — de mint csoportjukra tipikusnak is tekinthető személyeket — említjük itt például Kovács Sebestyén Endre vagy Balassa János orvosprofesszorokat (előbbi Vörösmartytól Deákig számtalan közéleti kitűnőség köztiszteletnek örvendő orvosa) vagy Gozsdu Manót, a dúsgazdag ügyvédet, a magyarországi román kulturális törekvések nagy mecénását, vagy pl. Zsivora György hétszemélynököt, nagy zuglói ingatlanok és tejgazdaság birtokosát, de egyik alapító igazgatósági tagját az Első Magyar Általános Biztosító Társaságnak is. A városi vezetőréteg eddigi négy csoportjának bármelyikét vizsgáljuk is, mindegyikben jelen- Az ingailantős ingatlan, elsősorban bérházingatlan vagyont találunk: olyan tényezőként, mely, mint emlí- tulajdonos tők, hosszú időre megerősíti még a már stagnáló rétegek pozícióját is — és ugyanakkor nem ke- ^^ílen/w vésbé jelentős szerepe van az új rétegek emelkedésében. Az apák előrelátásával (s más beruhá- é zási lehetőség híján) még a XVIII. század végén vagy a XIX. első felében megszerzett telkek és a rájuk épült házak értéke s a belőlük származó (nemegyszer egy-egy nagy uradalom évi jövedelmével is felérő) lakbórjövedelem a gyorsan népesedő és terjeszkedő városban rohamosan növekszik. De ezáltal egyrészt minden további vállalkozó szellem nélkül is már magas és stabil