Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

közül még 1870-ben is csak Prága és Ogyessza arányszámai múltak felül, miközben Bécs arányszáma 24,6, Moszkváé is csupán 37,2 ezrelék volt) igen jelentős részben a roppant magas csecsemő- és kisgyermek-halandóság idézi elő. De a halál százféle betegségen át fenyegeti a felnőtteket is: 1850 és 1859 között a Rókus-kórházban kezelt 73 ezer pesti beteg (közülük 8000 meghalt) adatait elemezve a korabeli statisztikus 4255 tbc-s, 4190 váltólázas, 3176 tífuszos, 1387 kolerás, 3248 csúzos vagy köszvényes beteget talál — nyilván nem kis részben a tömeglakások és a nedves pincék áldozatait. S mekkora lehetett azoknak a száma, akik ugyanezekkel a betegségekkel el sem jutottak a kórházig ! A betegségek részletezése a városegyesítés éveiben sem mutat javuló képet. A Rókus-kórház évi kb. 14 és fél ezer betegének 10 %-a különféle tüdőbetegségek, 313 betege tífusz, 318 váltóláz, 607 reuma, 2500 különféle nemi betegségek miatt kerül ké)rházba. Pest összes halottainak egynegyed része még 1873-ban is tbc-ben vagy tüdőgyulladásban pusztul el. A súlyos egészségügyi helyzetet elsősorban a város kezdetleges urbanizációs viszonyai okozzák. A népességszám növekedésével nem képes lépést tartani a lakásépítés, ennek következtében a tömegszállások hallatlanul elszaporodnak; s éppen a tömegszállások negyedeiben épül ki leglassabban a csatorna- és vízvezeték-hálózat; a Dunától való távolságuk következtében még a csatornázott házakból is innen folyik le leglassabban és legnehezebben a szennyvíz a folyóba. Ezek azok a negyedek, ahol egyes utcákban még a 80-as évek közepén is egymás mellett állnak az istállók, és ahol nem ritkák a pincékben tartott tehenek, trágyalében állnak az udvarok, az istállókból és az istállóknak használt pincékből leszivárgó szennyvíz az egész altalajt ahonnan a kutak táplálkoznak — megfertőzi. A betegséget okozó tényezők ilyen kiterjedtségével szemben az orvosi védekezés eszközei igen csekélyek. Budán és Óbudán 1851-ben összesen hat kis kórház van, mindössze 11 orvossal és mintegy 700 800 ággyal. Pesten a Rókus-kórházban kb. 600 ágy van 15 orvossal; az Egyetem klinikái viszont még nyomorúságos szobácskákban szoronganak, összesen 10 orvossal. Pest-Buda kórházai 1851-ben összesen 12 000 beteget látnak el. A közkórházak férőhelyeinek száma ehhez képest még a hatvanas évek legvégére és a hetvenes évek elejére is csupán mintegy kétszeresére nőtt; ez, tekintve a lakosság ennél nagyobb arányú növekedését, inkább az ellátottság romlását jelenti. Mintegy ezt ellensúlyozandó, 1851-től Pest város megkezdi a szegény betegek kórházon kívüli, részint házi, részint ambuláns kezelését. Reformokat hajtanak végre az ingyenes gyógyszerellátásban is. Az orvos keze még így sem ér el mindenkihez: a kilenc halottkém által 1851-ben megvizsgált 3449 pesti halottból 1266 minden orvosi segítség nélkül halt meg. A kórházon kívüli kezelés rendszere a városegyesítésig fennmaradt, sőt bővült, de az orvosok számának és a rendelkezésre álló anyagi fedezetnek csekély volta miatt az orvosok minden jóindulata ellenére sem vezetett kellő eredményre. S ráadásul egyfajta korlátolt takarékossági szemlélet is nehezíti a helyzetet: az 1866. évi kolerajárvány idején, mikor csak Pesten 4092 a kolerás betegek és közülük 1963 az elhaltak száma, Rottenbiller polgármester sajnálja a város pénzét a kormányzat által elrendelt költséges védekezési eszközökre (elkülönítő barakkok építése stb.) fordítani; inkább napjában kétszer végiglátogatja a város kolerás kórházait, kezet fog és beszélget a betegekkel és haldoklókkal, bebizonyítandó ország-világnak, hogy a kolera nem ragályos betegség. A kormány végül királyi biztost küld a város nyakára, és vele hajtatja végre a szükséges intézkedéseket. Másféleképpen rossz a helyzet Budán, ahol a város zavaros pénzügyi viszonyai következtében egészen a városegyesítésig a tisztiorvoson kívül nem is volt státusban levő városi orvos: megbízásos alapon működő doktorai csekély tiszteletdíjért végezték munkájukat. Bár a városegyesítés előestéjén Budapesten az említett városi közkórházakon kívül már állt az Országos Elmegyógyintézet lipótmezei hatalmas épülete, továbbá számos magánkórház és szanatórium is működött, ezekből a város lakosságának közvetlen haszna alig származott; ezek az intézmények részint országos igényeket elégítettek ki (mint a Lipótmező), részint pedig gyakorlatilag csak a jómódú polgárok vékony rétege számára voltak megfizethetők. Míg tehát az érem egyik oldalán a tényleges gazdasági központtá váló testvérvárosok műszaki urbanizációjának erőteljes fejlődésére utaló adatok s a modernizálódó városkép kontúrjai állnak, az érem másik oldalát a halálozásnak — a társadalmi fejlődésnek megfelelően főként a szegények halálozásának — abnormisan magas számai jelentik. Ezzel együtt látnunk kell a város most induló, hatalmas erőfeszítéseit csatornázásának modernizálására, közműhálózatának kiterjesztésére, majd kórházainak és egészségügyi szervezeteinek bővítésére. A nagy orvosegyéniségek, a polgári magyar állam közegészségügyének majdani megszervezői mellett méltányolnunk lehet a kerületi és kórházi orvosok munkáját. Külön említsük itt meg Tormay Károlyt, Pest város tisztifőorvosát, és a kiváló statisztikust, Kőrösy Józsefet, Pest város statisztikai hivatalának igazgatóját: ők ketten a döbbenetes számadatok közzétételével és éles kommentálásával nem engedik megnyugodni a városatyák lelkiismeretét. Levonják a katasztrófák társadalmi tanulságait, és részint az orvostudomány, részint a statisz-